Azt hiszem, túl sokáig akartam erős maradni...

Elfáradtam. Üveges tekintettel néztem az előttem tornyosuló autókat, amelyek várhatóan újabb egy órát készültek elvenni az életemből, araszolással. De már ez sem érdekelt. Némán, a tömeggel ütemesen engedtem én is fel és le a pedálokat.

Elfáradtam, de valójában azt hiszem, inkább csak menekültem. Egy újabb hétvége elől egyedül. Hirtelen átfutott az agyamon a nachos-szal, a Grace klinikával és a százas zsepivel kötött titkos viszonyom. Nem sírhatok. És persze nem is fogok - már nem.

Egyrészt, mert nincs is nálam zsebkendő, és még valaki megijedne tőlem a piros lámpánál a lefolyt sminkemet látván. Másrészt pedig, ahogy a mondás is tartja, az erős nők ugyebár nem sírnak. Márpedig én az vagyok. Igaz, néha már nagyon erősen kell próbálkoznom.  

Hosszú évek fájdalmas tapasztalatai egyesével építették a ma már megmászhatatlannak tűnő falakat. Bizony. Nem egyet, hanem egymás után egyre többet. Ezek a falak segítenek már évek óta egyben tartani az amúgy is megtépázott szívemet. És ugyanezek a falak tartják legalább olyan távol a boldogság okozta melegséget.

Haragszom. Dühös vagyok az összes "nem úgy van, ahogy gondolod" meg az összes "megmagyarázom" miatt, amik ezeket a téglákat törésbiztosan egymásra építették. Mérges vagyok az összes kifogásra, amelyek nélkül egy kis - na jó, inkább nagy -kitartással, de ezek a falak igenis megmászhatóak lettek volna. Bárcsak valamelyikük kitartott volna...

 

Forrás: Shutterstock

Bárcsak legalább az egyikük észrevette volna, hogy bár a falak magasak, én mindig betekintést engedek a mögöttük rejlő, féltve őrzött, de mégis kitartóan pislákoló lángomhoz. A lánghoz, amely kitartóan, de azért már megfáradtan várta azt a bizonyos szellőt, ami képes újra az egekbe emelni, hogy megint tűzvészként melegítsen fel maga körül mindent.  

Mert én nem elégszem meg a néhány alkalmas kis játszmákkal. Én nem csak egy könyv szeretnék lenni, amit olvasás után felhelyeznek a polcra, a többi közé. Nem! Nekem az egész polc kell. A legsötétebb drámáktól a legszomorúbb regényeken át egészen a legviccesebb történetekig. Egészen addig, amíg a végén el nem érünk a legszebb mesékig.

Lassan araszolva haladt előre a sor. Pont annyira, mint ahogyan az egyedül töltött évek vánszorogtak. De vajon hogyan jutottam el idáig? Mi történt a világgal, hogy a pillanatnyi örömök és a felszínes játszmák átvették a hatalmat a "boldogan, amíg meg nem..." felett? Mióta lett jobb a könnyebb út? És már tényleg mozijegyet kell váltani azért, hogy a főhős - rádöbbenve a valódi értékekre - félredobja a már szinte hozzánőtt álarcot, és újra az érzelmekre hagyatkozzon?

 

Esély. Ez az a dolog, amit már meg sem adunk, hogy esetleg a másikat a bugyijánál egy kicsit jobban is megismerhessük. De mitől félünk igazán? Attól, hogy talán közelebb is tudnánk engedni azt, akitől olyan távol tartjuk magunkat? Az elköteleződéstől? Azt hiszem, igazából attól tartunk, hogy a végén újra megsérülünk.  

Fáradtan, üres tekintettel parkoltam le a ház előtt. Elfáradtam. Kívül-belül, minden egyes porcikámmal vágytam valamire, aminek a hiánya szépen, lassan felemésztett. Vágytam valamire, ami támasza lehetne az erőnek, ami évekig megállíthatatlanná tett. Néha, csak egy picit szerettem volna nem a saját magam mankója lenni. Azt hiszem, túl sokáig akartam erős maradni.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek