Aki meg akar változtatni, az nem téged szeret, hanem saját magát
Sosem értettem a maszkot viselő nőket: én önmagamat adtam minden kapcsolat első másodpercétől kezdve. Ehhez képest egész életemben vonzottam azokat a férfiakat, akik hősszerelmesként évekig küzdöttek értem, hogy aztán... megváltoztassanak, átformáljanak, legyaluljanak, a maguk képére gyúrjanak.
Nem értettem a figyelemfelkeltés trükkjeit és a hódítás apró játszmáit. Igazából azt sem vettem észre hónapokig, hogy valaki utánam kajtat. Ha aztán végül mégis találkozgatni kezdtünk, én csak az voltam, aki mindig is vagyok: fura ízlésű, nagypofájú, impulzív, néha kissé harsány, máskor ügyetlen és félénk. Gyakran elviselhetetlenül hisztis, viszont mérhetetlenül igazságvágyó, empatikus, érdeklődő, jóindulatú, segítőkész.
Eleinte persze ájuldoztam a gyönyörtől, hogy ezek a pasasok mind ismerik a legsötétebb - a leginkább hisztis, lusta, rendetlen, kiállhatatlan, infantilis - oldalamat is, de nem érdekli őket: elfogadnak, szeretnek, velem akarnak megöregedni. Merthogy ezt mondták.
Látták, milyen vagyok, amikor eldobja az agyam a gépszíjat, mégis akartak engem. Könnyekig hatódtam, amiért nem kell komédiáznom ahhoz, hogy társra leljek, míg aztán meg nem értettem: végig arra gyúrt mindegyik, hogy más legyek, mint amilyen vagyok.
Az egyikük szívből gyűlölte az underground zenei ízlésemet, és állandóan a kedvenc zenekaraimon, klubjaimon és fesztiváljaimon gúnyolódott. Tudta, hogy a barátaimmal rendszeresen eljárunk "panelsámánkodni": kicsit dobolunk, csörgőzünk, éneklünk a tűz körül - és természetesen egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy emiatt megalázzon. Persze imádott, és én voltam számára az igazi - még ha maga a kapcsolat rövidebb ideig is tartott, mint az udvarlás és a szakítást követő zaklatás. Őt én tettem ki.
Aztán volt, aki a fenti "devianciáimban" osztozott ugyan, de a közéleti érdeklődésemet állandóan kiröhögte, a nőjogi, emberjogi kérdésekben alkotott állásfoglalásaimmal pedig csak a felszínen értett egyet. A valóságban úgy volt vele, hogy a nő azért mégis csak egy szép dekorholmi, aminek a férfi gomblyukában vagy a konyhában a helye. A "kampányidőszakban" persze végig azt hallgattam, hogy majd ő főz rám, nem baj, hogy nem vagyok a konyha ördöge - de aztán abban, hogy szakított, fontos szerepet játszott szűköcske gasztro repertoárom is.
Visszatekintve belátom, hogy sok hibát követtem el mindkét kapcsolatban, de egy dolgot nem lehet elvitatni tőlem: a "kampányidőszakban" sem voltam más, mint amikor már együtt éltünk. Csak míg én sokáig ellenálltam a románcnak a különbözőségeinkből fakadó fenntartásaim miatt, ők végig azért voltak olyan lelkesek, mert azt hitték, majd jól megváltoztatnak engem a szerelem transzformatív erejével.
Később aztán - bármelyikünk is mondta ki a végső elbocsátó szép üzenetet - ahelyett, hogy változtam volna, egyre frusztráltabb lettem amiatt, hogy mégsem úgy kellek, ahogy vagyok, mégsem az tetszett meg a másiknak, ami az énem lényege.
Így aztán, igen, egy ponton túl elkezdtem változni: lázadni, csakazértis önmagam lenni, és vagy ebbe az "önmagamságba" (istenem, de szép szó is ez!) menekülni, vagy épp - ha arra nem volt lehetőség - szép lassan elsorvadni, befordulni, elfogyni. A legszebb gyomnövény is visszaszorul, ha irtják, nem igaz? Hát még akkor én...
Mit is mondhatnék... Srácok, ne akarjátok megváltoztatni a nőt, aki tetszik, aki a barátnőtök, feleségetek, gyereketek anyja! Hadd legyen olyan, amilyen: a maga heppjeivel, tökéletlenségével, hiányosságaival, gyengeségeivel! Segítsétek őt, hogy egyre jobbá válhasson és leküzdhesse mindazt, ami akadály előtte a fejlődésben - de ne, könyörgöm, ne akarjátok őt a fejetekben élő álomnővé gyúrni, mert arra mindketten rá fogtok menni, nem csak ő...
Nyitókép: Shutterstock