Miért nem tudok egyedül lenni akkor sem, ha nem vágyom társra?

Most egy jó ideig nem akarok párkapcsolatot. Tényleg! A következő egy évben csak magamra fogok koncentrálni, és kizárom a férfiakat a gondolataimból...

Na jó, elég, ha csak néhány hónapig tartok szünetet...

Tulajdonképp felesleges is egy teljes éven keresztül cölibátusban élni. Lehet, hogy pont ebben az évben találnám meg a szerelmet, aztán a hülye fogadalmaim miatt el is veszítem azt...

Nem is biztos, hogy szükségem van szünetre, akkor is tudok magamra koncentrálni, ha közben randizok...

Bár nincs hozzá túl sok kedvem. Nem baj, nem kell erőltetni semmit. Lesz, ami lesz...

Amúgy baromira unatkozom. Talán le kellene szednem a Tindert? Csak ma estére legyen valami programom, egy randi még nem a világ vége, nem jelent semmit.

Minden alkalommal ugyanez a menetrend. Véget ér egy párkapcsolat, vagy csak kifullad az ismerkedés a hatodik randi után. Eldöntöm, hogy szünetet tartok, hiszen a hátam közepére sem kívánok egyetlen pasit sem. Nincs kedvem az ismerkedős időszakhoz, nincs kedvem sminkelni, tisztességesen felöltözni, s ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, még hajat mosni sincs. Nincs kedvem a bájcsevegéshez, nem akarom megtudni senkinek a kedvenc színét, a kedvelt zenéjét. Nincs hangulatom egy újabb első csókhoz.

Aztán valahogy - teljesen véletlenül - mégis ugyanott kötök ki minden adandó alkalommal. Ha elmegyek egy ártatlan barátnős estére, biztos, hogy belefutok egy szép szempárba, és - véletlenül - megbeszélünk egy randit másnapra. Ha eldöntöm, hogy nem akarok ismerkedni, az egyik társkereső app hirtelen a semmiből a telefonomon terem. Ha ellenállok ezeknek a kísértéseknek, akkor pedig teljesen biztos, hogy egy régi ismerős fog felbukkanni, aki hirtelen szeretne elvinni vacsorázni - én pedig megadom magam a sors akaratának.

Forrás: Shutterstock

Pedig nem fáj a szingli élet. Tetszik, hogy saját otthonom van, hogy én hozom a szabályokat, hogy nem kell alkalmazkodnom senkihez. Jó érzés, hogy leginkább csak rajtam múlik, hogyan osztom be az időmet, és az egyedüllétet is igénylem és szeretem.

Mégis van valami, ami sosem hagy nyugodni. Mi van akkor, ha pont most találnék rá, csak nem veszem észre? Mi van, ha ő az ott a bárpultnál, aki percek óta le sem vette rólam a szemeit? Mi van, ha az exemet is csak félreismertem, és azóta megváltozott, és most már kész arra, hogy együtt éljük le az életünket?

Túl sok a "mi van, ha..." és nem tudom, ilyenkor mi a jó döntés. Mert lehet, hogy most jó lenne egyedül, de mi van, ha később már nem lesz lehetőségem ismerkedni? Mi van, ha most ugyan nem akarok belebonyolódni egy szerelembe, de később megbánom, hogy "nem éltem ki magam"?

Ki tudja eldönteni, hogy ilyenkor mi az okos döntés? Fiatalabb már nem leszek, a környezetemben pedig egyre több az eljegyzés, a házasság. Ők vajon hogy értek máris révbe? Vajon ők is keresgéltek, vagy csak mázlijuk volt?

Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Innentől pedig, ha én nem teszek lépéseket annak érdekében, hogy szerelemre leljek, hogyan fog sikerülni? Persze azt is tudom, ha valaminek meg kell történnie, akkor az meg fog történni. Sors, csillagok állása, tarot kártya stb. Ha jön a nagy szerelem, azt semmi nem állíthatja meg.

Ez így baromi szépen hangzik, de az eleve elrendeltetett szerelmet vajon az se állítaná meg, ha soha többet nem dugnám ki az orromat a lakásból? Egyszer csak bekopogna, közölné velem, hogy "megérkeztem drágám, ásó-kapa-nagyharang", én pedig boldogan a karjaiba vetném magam?

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek