Évekig kerülgettük egymást a férjemmel, mielőtt végleg egymásra találtunk

Hiszem, hogy a sors, az Univerzum, - mindenki annak hívja, aminek tetszik -, sokkal bölcsebb nálunk. Hiszem, hogy van egy olyan rendező elv, egy terv, ami olyan precízen van összerakva, akár egy puzzle. Ahhoz, hogy meglássuk a teljes képet, néha elég egy pillanat, de akad, hogy évekbe telik. Van, hogy rengeteg mindent meg kell élni előtte, tapasztalni kell, hogy megélhessük a maga teljességében, amit nekünk tartogat. Ilyen történet a házasságom is.

Adott volt egy barát, akivel végig egymás szeme előtt voltunk

Voltak időnként rövidebb-hosszabb kihagyások, de összességében végig egymás közelében voltunk. Soha nem néztem rá női szemmel. Időnként megállapítottam, elmerengve, milyen jó lehet vele, milyen klassz lehet a barátnőjének, de ennyiben maradt a dolog. Így utólag tudom, amit akkor csak éreztem, hogy mindig jó volt a közelében lenni.

Mindig felszabadult voltam a társaságában, rengeteget nevettünk, két bolond összeszabadult - önmagam voltam vele. Időnként elmerengtem az életén, miért úgy él, ahogy, de nem merültem bele túlságosan. Csak valahogy olyan komfortos volt vele minden. Nem volt állandóan az eszemben, nem gondoltam rá, ha eltűnt hosszabb időkre. Csak akkor tudatosult bennem, hogy hiányzott, amikor újra találkoztunk. Soha nem beszélgettünk arról, ki és mit gondol a másikról, de éreztem, ugyanúgy van ő is velem, mint én vele. Otthonosan.

Aztán egy időre én kanyarodtam el

Jöttem-mentem a világban, éltem az életemet, ahogyan ő is az övét. Hosszú évekig nem találkoztunk. Férjhez mentem, megszületett a fiam. Sok idő telt el, s én nem voltam a helyemen. Akkor még mindenért magamat okoltam, mindig magamban kerestem a hibát, kerestem, miért nem jó az, amiben élek. Hiszen látszólag mindenem megvolt: család, gyerek, otthon, munka, minden kereknek tűnt. Csak én nem. Nem voltam boldog. Valami mélyen belül hajtott, űzött és egyre kevésbé tudtam belesimulni a mindennapjaimba. Akkor találkoztunk újra. A fiam már ovis volt, s első látásra ő is megszerette ezt a barátomat. Onnantól, ha bármikor az utcán összefutottunk, a gyerekem áhítatos hangon közölte velem:

- Nézd anya, ott jön xy!

És tényleg jött, s nekem mindig az jutott eszembe, hogy olyan, akár egy Buddha. Vigyorgott, intett és pöfögött tovább a kis kocsiján. Újra egymás látóterébe kerültünk és ugyanolyan jó volt, mint régen, bár akkor nekem, anyaként kicsit máshogyan kerekedett az életem. Elváltam, egyedül neveltem a fiamat. Boldog voltam. Paradox tudom, de éreztem, így sokkal jobb. Akkor már tudtam, mi hajtott ki abból a kapcsolatból, felfogásból, életből. Sok jót kaptam a fiam édesapjától, sokat tanultam magamról mellette, de mégis, oly kevés volt, ma már látom.

Forrás: Shutterstock

Onnan megint nagy kanyart vett az életem, én mentem messzire a gyerekemmel együtt. Azt a tapasztalást megspóroltam volna szívesen, de mégis, valahogyan kellett, hogy az lehessek, aki ma vagyok. Kellett az is, hogy készen álljak arra, amire vágyom. Kellett, hogy magamat tegyem alkalmassá arra, amit élni szeretnék. Utólag derült ki, ez a barátom ugyanígy volt vele. Egymástól függetlenül szereztünk keserű tapasztalatokat, melyek gyémánttá csiszoltak bennünket.

S akkor újra találkoztunk. Nem érdekes, miért, a lényeg, segítettem neki. Érdekes módon újra eltelt sok idő, nem találkoztunk, de akkor már folyamatosan azt éreztem, láttam, tudtam belül, az, akivel egymásnak rendeltek bennünket, a közelemben van, mindig is ott volt, ismerem. De álmomban sem gondoltam volna, hogy ő az. Utólag mesélte el, ugyanígy érzett ő is.

Az élet nagyon bölcs

Nem engedte, egy perccel sem korábban, hogy egymásra csodálkozzunk, amíg nem álltunk arra készen. Ha hamarabb kapcsolódunk, elrontottuk volna. De megértünk, mint a jó bor. Nemesedtünk. Már pontosan tudtuk mindketten, mit akarunk és mit nem. Egyikőnknek sem volt évekig kapcsolata, még diplomáciai sem. Eljutottunk oda, hogy bárki nem kell, még egy éjszakára sem. Mindketten berendezkedtünk az egyedüllétre, elfogadtuk, egyedül leszünk és rendben voltunk. S akkor felhívott.

Beszélgetni kezdtünk, a meleg jó érzések nőni kezdtek bennem. Jöttek az üzenetek nappal, éjjel, hajnalban, s akkor már biztosan tudtam, ezzel a férfival nagyon jó. Semmi sem történt az égvilágon köztünk, az én lelkem azonban kivirágzott. Aztán egyszer végre találkoztunk, s utána ő eltűnt. Egyetlen szó nélkül. Nagyon fájt. Ostoroztam egy darabig, aztán kemény melóval kiszerettem belőle. Bár ő akkor még mást állított, tudtam, hogy megijedt. Hogy ez itt nem olyan, mint addig másokkal volt. Itt felelősség van, itt komoly dolgok vannak, itt bele kell állni a dolgokba. Eltelt egy év, s megint felhívott.

Gondolkodtam, felvegyem-e a telefont, aztán megtettem. Kérdezte, tudnék-e segíteni, a régi dologhoz kapcsolódóan. Tudtam. Másnap eljött, elrendeztük a dolgokat, és este már újra nálam volt, aztán másnap reggel is és együtt töltöttük a napot. Azonnal egymásra rezegtünk úgy, ahogy addig soha. A fiam magától értetődő természetességgel telepedett be hozzánk a nappaliba, amikor hazaért a suliból, pedig addig senkivel sem kommunikált.

Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, s ma már férj és feleség vagyunk

Olyan házasságban élünk, amelyre mindig is vágytunk. Olyan a kapcsolatunk, amiről mindig álmodtunk. S úgy lettünk hárman egy kerek család, amit csak remélni mertünk, hogy egyszer megtörténik. Kacifántos volt az út. Az emberem nem adta könnyen magát, sem megállapodós, sem nősülős fajta nem volt, gyereket nem akart. Én meg csak szerettem, s ő megért az egészre, megérkezett, s általa, vele, én is átalakultam. Minden nap hálát adunk a hármasunkért, a családért, amivé váltunk.

A lényeg azonban az: néha, ha a megbántottságunk dolgozik is bennünk, ha kapunk egy lehetőséget, élni kell azzal. Élni kell, mindegy, mi történt előtte, ez most valami más. Ha erre képesek leszünk, az élet csodás ajándékot ad.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek