Azt hittem, hogy barátok vagyunk, erre kiderült, hogy csak ágyba akarsz vinni

Az a hálátlan barátzóna. Számtalan poén tárgya és számtalan férfi kéri ki magának. "Ó, haver, barátzónába kerültél? Úgy sajnálom! Biztos idióta ez a lány, gyere, utáljuk együtt!"

Nos, a visszautasítás rémes érzés, mindenki átélte már - legyen akár nő, akár férfi. Egy-egy elutasítás sokáig benne marad az emberben. Pokoli érzés az, amikor valaki azt érezteti veled, hogy nem vagy elég jó számára. Fáj, kínoz, és az ember úgy érzi, hogy már sosem fogja kiheverni. Hiszen minél kevésbé lehet az enyém, egyértelműen annál jobban akarom.

Abba viszont már sokkal kevesebben gondolnak bele, hogy az éremnek két oldala van. Egyáltalán nem törvényszerű az, hogy csak az egyik fél szenvedi meg a visszautasítást. Az sincs feltétlenül könnyebb helyzetben, aki visszautasít.

Elismerem, a barátzóna nem a legkellemesebb zóna. Viszont gondoljunk bele abba is, hogy vajon milyen lehet a visszautasító félnek, aki mindvégig abban a hitben volt, hogy van egy szuper barátja, majd kiderül, hogy ez minden volt, csak barátság nem. A srácról, akiről azt gondolta, hogy őszinte és közeli a kapcsolata, egyszercsak kiderül, hogy az volt az egyetlen célja, hogy bejusson a bugyijába.

Igencsak fájdalmas az, amikor kiderül, hogy az egyik legfőbb bizalmasod csak azért volt veled olyan kedves, mert hátsó szándékai voltak. Ilyenkor egy pillanat alatt mindent át kell értékelni: A sok, hajnalig tartó beszélgetést, a közös filmnézéseket, hogy veled volt minden szakításod után, és segített feldolgozni a szívfájdalmat. De mindezt nem azért, mert őszintén fontos voltál neki, hanem egyedül azért, mert várta a megfelelő pillanatot, amikor végre lecsaphat rád.

Egyszer volt egy ellenkező nemű legjobb barátom. Szerencsés szituáció volt a miénk - legalábbis azt hittem -, ugyanis három hétig randiztunk egymással, majd amikor kiderült számunkra, hogy nem működik köztünk a dolog, inkább a barátságot választottuk.

Forrás: Shutterstock

Négy éven keresztül működtünk barátokként. Ez idő alatt mindkettőnknek volt több szerelmi csalódása, próbálkozása, komolyabb és komolytalanabb párkapcsolata. Mi ketten kisebb-nagyobb intenzitással ugyan, de állandó szereplői voltunk egymás életének.

A helyzet akkor kezdett furcsa lenni, amikor hosszú idő után belekeveredtem egy komoly párkapcsolatba. Eleinte csak az tűnt fel, hogy ez a kedves barátom képtelen volt megjegyezni az életembe betoppant férfi nevét. Néhány hónappal később pedig derült égből villámcsapásként közölte velem, hogy többé nem akar a barátom lenni, mivel már nem figyelek rá úgy, ahogy régen.

Két évvel később bukkant fel újra, és sűrű bocsánatkérések közepette elhívott, hogy igyunk meg valamit, szeretné helyrehozni a barátságunkat.

Amikor már kellemesen becsiccsentettünk, és az utolsó kilépőt ittuk, a koccintásnál nemes egyszerűséggel a fülembe súgta: szeretlek és mindig téged akartalak. Majd ezután, meg sem várva a választ, megcsókolt.

Szomorú voltam. Úgy éreztem, hogy a barátságunk évei mind hazugságon alapultak. A sok nevetés, a lelkizés, hogy mindig ott voltunk egymásnak, bármilyen probléma adódott, mind hazugságok voltak. Nem azért vigyázott rám bátyámként, mert fontos voltam neki, és nem azért szidta az összes fiút, aki valaha tetszett, mert úgy érezte, hogy nekem senki sem elég jó, hanem azért, mert ki akart sajátítani.

Szóval értem én. Borzasztó érzés az, amikor az embert barátzónába rakják, de az éremnek mindig két oldala van. Az se jobb érzés, amikor kiderül, hogy a legjobb barátod nem azért volt a legjobb barátod, mert ténylegesen barátok voltatok, hanem egyedül azért, hátha egyszer lesz esélye ágyba vinni téged.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek