Mindig magamat hibáztattam, amiért a szüleim éjjel-nappal veszekedtek

Tizenhárom voltam, mikor elkezdődtek köztük a veszekedések. Az elején még sosem voltam tanúja, mert mikor épp felbukkantam, vagy hazaértem a suliból, addigra már tartott a mosolyszünet és nem szóltak egymáshoz, és hozzám sem.

Hagytak főni a saját levemben, a teljes bizonytalanságban. Ez így ment egészen húszéves koromig. Hosszú hét év volt. Lassan, de biztosan elzárkóztam a szüleim elől és már csak a keresztanyámmal, illetve a többi rokonnal, osztálytársakkal, tanárokkal voltam hajlandó kommunikálni. Mindent megtettem, hogy minél kevesebbet kelljen otthon lennem.

Miután nagykorú lettem, különböző módokon próbáltam elviselni a szüleimet. Főleg, hogy egyre gyakrabban már fültanúja voltam a vitáiknak, általában mindig akkor, amikor elhangzott a nevem is: Benji így, Benji úgy. Nem hallottam elejétől a végéig, de folyvást azt az érzést keltették bennem, hogy velem van a baj és miattam megy a vita állandóan. Hiszen, gyerekként, kamaszként, tiniként, kinek nem az jutna rögtön eszébe, hogy valamit ő maga nem csinál jól?

Huszonhárom voltam, mikor az egyik tanáromnak feltűnt a viselkedésem, és az, hogy elkezdtem rosszabbul teljesíteni. Hetekig hordtam haza a figyelmeztetőket, de a szüleim azzal sem törődtek. Egyszer, teljesen véletlenül került a kezükbe - minő meglepő, épp veszekedés közben. Én a szobámban hallgattam zenét, mikor rám zúdították a dolgot.

- Ez meg mi akar lenni, Benji?! - förmedt rám anyám, miközben apám kintről továbbra is csak ordítozott vele.

Én csak meghúztam a vállam, de nem vette a lapot és rám üvöltött: Válaszolj!!! Több se kellett. Ledobtam a könyvet, meg a fejhallgatót és talpra álltam, majd kiadtam magamból mindazt, ami az évek során felhalmozódott bennem. A kiborulásom után rendszeresen járattak pszichológushoz. Láttam az arcukon a csalódottságot, egymással szemben pedig a mérhetetlen gyűlöletet. Persze továbbra is sokat vitáztak, de szerencsére ritkán kellett otthon lennem, ezért egyre többször kimaradtam a napi programból... Azt azonban továbbra sem tudtam elengedni, hogy én vagyok a viták forrása.

Forrás: Shutterstock

Fél évvel később, mikor egyik nap hazaértem, otthon hárman vártak. Apám, anyám és egy idegen férfi, akit azelőtt sohasem láttam, azt hiszem.

- Hát itt meg mi folyik? - Kérdeztem, és leraktam a táskámat. Ekkor jött a késdöfés, ami egyszerre lepett meg és vette le rólam a béklyót.

- Benji, apáddal elválunk. Elhagyom őt. Az egyetlen jó dolog, amit együtt csinálni tudtunk, te vagy, de ez kevés ahhoz, hogy összetartson minket. Soha nem a te hibád volt, bármi is volt közöttünk és sajnálom, ha ezt érezted... - szabadkozott anyám és megölelt. Férfiúi büszkeségem ide, vagy oda, könnyek szöktek a szemembe. Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy nem én tehettem róla, hogy a szüleimnek tönkrement a házassága és ez határtalan megkönnyebbüléssel töltött el.

Benjámin történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek