Sosincs késő új dolgokba kezdeni, még ha időnként nem is önszántunkból tesszük

Többszörös újrakezdő vagyok. Az életem úgy alakult, hogy újra és újra másba kellett fognom, másképp kellett élnem, de visszatekintve nem bántam meg. Vagy nem mindig és nem nagyon. 

A változás jó, ez az egyik alapelvem. Akkor is, ha időnként a kényszer szüli, és önszántadból eszedbe sem jutna felrúgni a bevált, biztos állandót. Mondják, hogy amikor egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik, de nem akarok átcsúszni spirituális gagyiba, úgyhogy maradok a tényeknél, azaz a saját történetemnél.

Egészen kicsi gyerek voltam, amikor a családi legendárium szerint eldöntöttem, hogy én bizony művész leszek, s onnantól tudatosan készültem a zenész pályára. Hangszereken tanultam játszani, és igen tehetségesnek bizonyultam, már nyolc évesen futkostak velem a tanáraim, hogy mutogassanak. Fellépéseim voltak, és mindennek tetejébe nem éltem meg kényszernek a sok gyakorlást, sőt! 

Tizenhét évesen az éneklés mellett döntöttem, már ekkor a csodámra jártak, rengeteg koncertem volt, húszévesen áriákat énekeltem, huszonöt évesen operaelőadásokban szerepeltem, huszonkilenc éves koromra viszont olyan változás állt be az életembe, ami lehetetlenné tette, hogy tovább folytassam az addigi életemet.

Új szakma után kellett néznem: felvettek egyetemre, mellette elvégeztem két felsőfokú szakképzést is, hogy a diploma megszerzése után hatalmas, de csupán elméleti tudásommal felfegyverkezve váltsam meg a világot. Hamar be kellett látnom, hogy amit az egyetemen mondtak, vagy hittem új választott hivatásomról, az leginkább romantikus téveszme, a valóság sajnos nagyon más: a szakmáról, amiről azt hittem, hogy az emberekért van, kiderült, hogy bár nem ellenük dolgozunk, a jóllétük elősegítése sem cél. Ellenben a munkáltatóik pénztárcáinak tömködése annál inkább. Hamar elegem lett, új utat kerestem a boldoguláshoz és a boldogsághoz

Közben gyerekeim születtek, az életem elsősorban róluk szólt, de ez egyúttal időt is adott arra, hogy kitaláljam magam. A nevelgetésük mellett vállaltam magánének és szolfézsoktatást, ami szintén egy új világ volt. Addig nem is tudtam, hogy ennyire lehet élvezni a tanítást, és hogy gyerekekkel foglalkozni mekkora öröm. Egy időre eljátszottam a gondolattal, hogy ez is lehetne a hivatásom, de végül arra jutottam, hogy négy saját gyerkőc mellett hosszú távon nem biztos, hogy bírnám a gyűrődést.

Forrás: Shutterstock

Volt egy kis kitérőm a pénz világába is, de miután rájöttem, hogy a pénzzel való viszonyom mondjuk úgy, rendezetlen - már csak ezért is igyekszem minél gyorsabban megszabadulni „tőle" -, hát feladtam.

Aztán valamelyik pszicho szaklapban olvastam, hogyha munkahely- vagy szakmaváltáson gondolkodik az ember, s nem tudja eldönteni, merre induljon, a legegyszerűbb megoldás, ha átgondolja, mi az, ami gyerekként örömet okozott neki. Első körben a zene jutott csak eszembe: imádtam hegedülni, zongorázni, énekelni, gitározni, de ez nem vezetett sehova, tovább kellett gondolkodnom. Beugrott, hogy folyton írtam, nem csak történeteket, de azt is, amiről az osztálytársaimmal, barátaimmal beszélgettünk. Egyszer meg is kérdezték: „Te miért írod, amiket mondunk?" Ekkor már több sikeresnek mondható blogot is írtam, de addig mégsem esett le, hogy az újságírás is lehetne a hivatásom. Azonnal elkezdtem a keresést, melyik az az iskola, amelyik használható, gyakorlati tudást ad a kezembe, mert abban biztos voltam, hogy nem a kommunikáció szakon tanítanak majd meg a szakmára - itt kérek elnézést mindenkitől, aki ezzel nem ért egyet, de az azóta a szakmában szerzett tapasztalom megerősítette ezt a hitemet. 

Megtaláltam a nekem legjobbnak tűnő képzést, ahol a televíziózás, rádiós műsorvezetés mellett az írást is megtanulhattam, ráadásul a gyakorlatban (is). Azóta hullámhegyek és -völgyek jöttek-mentek, de az írás maradt. Az, hogy időnként a zene örök szeretete és az új hivatásom összekapcsolódhat, már csak hab a tortán. 

Közben a családi életemben is változások álltak be, de erre is csak azt mondhatom, hogy a változás jó, ha eleinte meg is ijedtünk, sőt pánikba estünk miatta, és egy kicsit talán sorstragédiaként éljük meg. A végén mindig kiderül, hogy felesleges volt annyit aggódni, mert minden, ami történik, - ha akkor és ott még nem is tudjuk, pláne nem érezzük -, a lehető legjobb, ami történhet velünk

Ezek is érdekelhetnek