Olyan nyelvleckét kaptam egy német pasitól, hogy míg élek, nem felejtem el

Tudtam, hogy mindössze csak pár hónapig lesz itt és emiatt semmi komolyra nem számíthatok. Pont ezért piszkosul élveztem minden vele töltött percet!

Igazi, feketeöves felhasználónak éreztem magam régóta a Tinderen, hiszen elég volt csak rápillantanom a fotókra, azonnal levettem, ki és mit is keres. Minél több időt tölt az ember a randiappokon, annál élesebbek lesznek az érzékei és érteni fogja, miért nincs valakiről teljes alakos kép, miért hord a pasi minden fotón sapkát (vigyázat, kopaszodás!) és miért a kockák a hangsúlyosak, nem pedig az arc.

Ha valakivel mégis elmentem randizni, sokszor nagyon vártam, hogy vége legyen. A többség ugyanis élőben közel sem azt hozta, mint amit árult magáról. Mesteri módon rejtik el az emberek a gyengeségeiket, a pocakot, a kopasz foltokat, a pálcika lábakat, vagy a valódi személyiségüket. Nem vagyok álszent, pontosan tudom, hogy én is szebb képet mutatok magamról, és írásban teljesen más vagyok, mint élőben. Egy idő után pontosan ebből lett elegem - a szerepjátékokból.

Épp töröltem volna magamat, amikor rám írt egy srác.

Sokat nem láttam belőle, mivel a profilképén egy metrólejáró lépcsőjén állt, tisztes távolságban a kamerától, ráadásul háttal, sapkában. Na mondom, egy újabb zsákbamacska. "Hi." Ennyi volt csak az üzenete. Nem túl acélos kezdés, nem is köszönt így még rám senki, azért egy "hellót" vagy egy "sziát" a többség ki tudott préselni magából. Így hát, én is csak annyit írtam, hogy "háj". Majd el is tettem a telefonomat.

Nem telt el sok idő, mire rezegni kezdett a mobil. Üzenetem jött a zsákbamacskától, akiről nagyon hamar kiderült, hogy inkább Katze, pontosabban Kater, egy kandúr, ráadásul egy német pali. Ennyi elég is volt, hogy érdekelni kezdjen, hiszen külföldivel még nem randiztam, sőt utoljára az általános iskola végén leveleztem egy angol diákkal azért, hogy fejlődjön a nyelvtudásom.

telefon chat csetelésForrás: Shutterstock

Szó szót követett, és kiderült, hogy fél évet Budapesten tölt, ráadásul azon az egyetemen, ahol én is tanulok, ezért is írt rám, mivel senkit sem ismer Magyarországon. Rögtön az első üzenetváltással le is beszéltünk egy randit a Margitszigetre. Ő javasolta, hogy menjünk oda, gyorsan körbenézett a neten, mik az ideális randihelyek a fővárosban, én pedig nem ellenkeztem. Imádok oda járni, sokszor elég zsúfolt, de ha el akar bújni az ember, akkor lehet találni rejtett zugokat. Ha meg baj lenne, elég ha elsikoltom magam és jöhet a megmentő, hátha ő lesz a nagybetűs szerelem. Mint a filmekben!

Szerencsére nem volt erre szükség, bár az első találkozás alkalmával hamar megértettem, miért hátulról és persze távolról fotóztatta magát. Nem túl izmos és még csak nem is magas. Nem volt rossz pali így sem, de nem olyan, akire azonnal rávetnéd magadat. Na, de a személyisége! Nem tudom, hogy csak azért, mert külföldi, de ezerszer optimistább volt, mint bármelyik magyar srác, akivel valaha találkoztam. Más lefújja a randit, mert esik az eső és hideg van, ő viszont még esernyővel a kezében, átázott nadrágszárral is mosolygott, nekem pedig ennyi elég volt, hogy megfeledkezzek a sötét felhőkről.

Timnek hívták és egészen elképesztő volt. Sugárzott belőle a természetesség, a jókedv, látszott, hogy nem szerepet játszik, hanem valóban ilyen ember. Fiatal kora ellenére érettebb volt, mint én, vagy az ismerőseim nagy százaléka. Nem idegeskedett semmin, nem jött zavarba és olyan laza volt, hogy mellette én is levetkőztem minden gátlásomat. És egy idő után már nem csak a gátlásaimat... Olyan nyelvleckét kaptam tőle, hogy szóhoz sem jutottam.

Volt abban valami felszabadító, hogy tudtam, pár hónap után hazamegy és semmi komoly, életre szóló szerelemre nem számíthatok. Persze ezen akkor nem görcsöltem, csak átadtam magam a pillanatnak, és nem a múlton rágódtam vagy a jövőn kattogtam, hanem a jelenben éltem, amikor vele voltam.

Élveztük egymás társaságát, a közös programokat, az estébe nyúló sétákat és a csókokat. Eleinte baromi nehéz volt magamat angolul és németül kifejezni. Miközben kerestem a szavakat, éreztem ahogy csikorognak a fejemben a fogaskerekek. Pár alkalom után azonban észre se vettem, hogy nem magyarul beszélek. Bármikor találkoztunk, ő mindig azzal a kis huncut mosollyal fogadott, én pedig elfelejtettem a napi gondokat.

Mintha nem is ő utazott volna ide Magyarországra, hanem én kirándultam volna az oldalán valami teljesen más helyre.

Pedig itt voltam otthon, abban a városban, ahol tíz éve élek és mozgok, mégis teljesen máshogy láttam a világot egy német srác hatására. Átragasztotta rám a pozitív életszemléletet, lelazultam és a barátaim is szóvá tették, hogy olyan vagyok, mint akit kicseréltek. A tavaszi félév végével aztán hazautazott Németországba. A könnyes búcsú elmaradt és azóta sem beszéltünk egymással, köszönéskor pedig csak annyit mondtunk, hogy

Hi.

Ághy Melinda

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek