Hosszú távon a nevetés nem lesz elég egy boldog párkapcsolathoz

Először édesanyám barátnője ültette el a bogarat a fejemben. Korábban is ő kapart össze, s most elmondta a véleményét arról, amit akkor még nem akartam látni, de a hallottaktól egy részem elpusztult.

Azt mondta: „bármennyire is akarod, hogy ez a kapcsolat működjön Bálinttal, ha ő nem akar előre haladni a közös életetekben és a problémák elől homokba dugja a fejét, akkor nem lesztek sokáig együtt. Ő egy egyszerű, fiatal pasi, akivel nincs semmi baj, csak egy idő után kevés lesz neked és később kijönnek az intellektusbeli különbségek. Máris túlhaladtad".

Bántottak szavai. Fájt, mert én is éreztem a meg nem értettségemet, mégsem akartam hallani az igazságot. Többé már nem tudtam úgy magunkra nézni, mintha ne lenne nyilvánvaló és elkerülhetetlen a kapcsolat végkimenetele. Nem csak anya barátnője mondta ezt, hanem a segítőm is hasonlóképpen vélekedett az alapján, amiket meséltem neki rólunk. Végül a legutolsó találkozás alkalmával vallottam be neki, hogy kezdem érteni, amiről korábban oly sokat beszélgettünk.

Hiába mondja el valaki a véleményét vagy esetleges spekulációját, ha mi nem vagyunk nyitottak arra, akkor úgysem látjuk be a másik igazát.

Még akkor sem, ha jóval korábban ott volt a levegőben az a megannyi jel, amiből tudhattam volna: hahó kislány, láss már tisztán! Gyáva voltam, mert nem tiszteltem meg az életemet azzal, hogy magamat előrébb helyezzem. Meghunyászkodtam, ragaszkodtam és kapaszkodtam, mert jobbnak láttam megtartani a partneremet és minden eszközzel dolgozni akartam a kapcsolatunk megőrzésén. Belefáradtam.

Forrás: Shutterstock

Sokáig elég volt a bohémkodás, a nevetés és alapból is azt vallom, hogy ez elképesztően fontos eleme egy kapcsolat mindennapjainak. Megnevettetni a másikat vagy jót nevetni egymáson – nem kinevetni, ez fontos különbség. Igen, kell ez, viszont ebben nem merülhet ki valakivel a társas létezésünk. Ha nem tudunk olyan dolgokról beszélni, amik előre visznek két embert, - például a közös célok vagy családalapítás -, akkor csupán nevetéssel nem fejlődik a kapcsolat.

Elképesztően más lett az érdeklődési körünk: engem érdekelt az irodalom és kultúra, a társadalom, ellenben őt teljesen más kötötte le: informatika és játékok, de mégsem ez volt a legnagyobb különbség. Én elhittem, hogy álmodni ér. Mindig hittem abban, hogy sosem fogok olyannal foglalkozni, ami nem tesz boldoggá. Ő viszont mindig elvette a reményemet és szavaival a földhöz láncolt. Ő úgy fogalmazott, hogy a realitás talaján tart, de valójában ezzel csak visszahúzott. Azt éreztem, ha minden így marad, akkor csak távolabb kerülök a megálmodott életemtől. 

Írni akartam. Sok bántást kaptam tőle, amikor ingyen dolgoztam, csupán azért, hogy fejlődjek és tanuljak a szakmáról. Egy évig "csak" a tapasztalást nyertem belőle, és ő ezt úgy látta, hogy semmire se megyek az igyekezetemmel. Nekem mégis ott lebegett a szemeim előtt, hogy hiába nem kapok tőle támogatást, akkor is megyek tovább az utamon.

Nem találkozott az intellektusunk és az életről való gondolkodásunk. Nem tudtunk együtt fejlődni, így a közös jövőnkről szőtt reményeim szertefoszlottak. Igen, van az, amikor fel tudjuk húzni a másikat és együtt tudunk haladni, de mi van, ha évek alatt sem történik változás? Álmom volt, hogy együtt haladjunk a végtelenségig, s tovább. Hittem abban, hogy az ő öreg, ráncos kezeit fogom negyven év múlva is. De el kellett fogadnom, hogy nem kísérhetek tovább valakit, aki valójában sosem értett meg engem.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek