Tényleg kihalt az igaz szerelem, vagy csak elfelejtettünk tenni érte?

Azt gondoltam, onnan lehet tudni, hogy megtaláltam az igazit, hogy még évekkel később is tartja magát az az első néhány hónapra jellemző rózsaszín köd. Az a lényeg, hogy ez sose múljon el. Azzal azonban nem számoltam, hogy akárhogy is, idővel minden kapcsolatban törvényszerűen elérkezik a megnyugvás időszaka, ha úgy tetszik, idővel a valóság utat tör magának a párkapcsolatba.

Ez egy természetes folyamat, és nem kell túldramatizálni, mindössze úgy értem, hogy ha két ember hosszú ideig sok időt tölt egymással, akaratlanul is megismeri választottja egy másik, kevésbé szexi oldalát. Legyen szó egy szimpla rossz napról, pms-ről, egy jó kis fosós-hányós megbetegedésről vagy egy csúnya veszekedésről, ezek mind formálják a párkapcsolatot. Jó esetben elmélyítik, rosszabb esetben pedig akár különváláshoz is vezethetnek.

A valóság pedig... Bár eleinte a szerelem mindent megszépít, és minden más "földi dolog" eltörpül mellette, idővel akarva-akaratlanul visszarázódunk a normális kerékvágásba, ahol munkahelyi stressz, túlóra, főzés-mosás-takarítás vár ránk, és sokszor nehéz megtartani az egyensúlyt. Ha nem figyelünk, az egy elmaradt randiból hirtelen hónapok óta tolódó randi lesz, a minőségi, órákon át tartó beszélgetések pedig korlátozódnak a "hazafelé hozz vécépapírt" szintű kommunikációra, ami a szerelem természetes úton történő kihalásához vezet.

Mégis, emberek hosszú évtizedekig élnek egymás mellett jóban, rosszban, egészségben, betegségben, unalomban, kalandban úgy, hogy akármi is jön, ők töretlenül szeretik és boldogok egymás mellett. Bár konkrét, mindenkire érvényes, mindenek felett álló recept nem létezik, - amitől két fél ténylegesen örökké együtt marad -, azért mindenkinek megvan a maga praktikája.

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a hosszú házasság titka az, hogy a két fél soha ne egy időben akarjon elválni. Bár frappáns megfogalmazás, és biztos vagyok abban, hogy még igazság is van benne, azért felmerül a kérdés, hogy "hosszú" vagy "boldog" házasságra kell inkább törekedni.

Az persze teljesen egyértelmű, hogy oda kell figyelni egymásra. A másik igényeire, mondandójára, és az sem árt, ha a problémákat nem gerjeszteni, hanem megbeszélni és megoldani próbáljuk. De itt is könnyű elcsúszni és megragadni a felszínen.

Az első párkapcsolatomra például azt hittem, hogy tökéletes. Mi mindig mindent megbeszélünk egymással, és így már örökkön-örökké együtt maradhatunk. Csak a szakításunk után néhány évvel jöttem rá arra, hogy valóban mindent megbeszéltünk egymással, kivéve a mélyebben gyökerező problémákat. Azokat pedig azért nem, mert mindketten rettegtünk attól, hogy megbántjuk a másik érzéseit. Tanulság: időnként akkor is meg kell beszélni a dolgokat, ha borítékolható, hogy az a másiknak fájni fog. Csak ne a fájdalom okozása legyen a cél, hanem a mindenki számára megfelelő, kompromisszumos megoldás.

Az is egészen egyértelmű, hogy hiába vagyunk dolgozó, felnőtt emberek, akik párkapcsolatban élnek, és akár még gyerekük is van, a rendszeres énidő fontossága megkérdőjelezhetetlen. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az énidő mennyire fontos. Hogyan tudnánk teljes értékű partnerei lenni egymásnak, amikor már arra sem emlékszünk, mikor ittunk meg utoljára békében, magunkban egy kávét, vagy tettünk akármi mást csak azért, hogy saját magunkat kényeztessük?

Természetesen a közös minőségi idő is ugyanolyan fontos, ha szeretnénk sokáig boldogok lenni egymás mellett. A rendszeres szeretkezés visszaépítése a párkapcsolatba már számtalan házasságot mentett meg, de a randevúk felélesztése, a játékok, az érintés, a csók is mind olyan, amiről idővel könnyen elfelejtkezik az ember, pedig a tüzet ezek táplálják igazán.

Innentől pedig azt hiszem, már csak reménykedni lehet abban, hogyha mindketten megteszünk mindent annak érdekében, hogy megőrizzük a szerelmünket, a csillagok is úgy állnak, hogy az minket igazoljon.

Nyitókép: Shutterstock