Ha anyám jó szándékán múlt volna, akkor örökre boldogtalan maradok

Nyilvánvalóan minden szülő azt akarja, hogy boldog legyen a gyermeke. Amikor egy lehetséges  férjjelölttel tér haza egyetlen lányuk, akkor elhiszik: tényleg megtalálta az igazit. A gond ott kezdődik, ha a jelölt melletti kampányolás valójában a szülő rajongásáról, mintsem a gyerek érzéseiről szól.

A párkapcsolatomban nem tegnap kezdődtek a problémák, a nézeteltérések, a nyomdafestéket nem tűrő szóbeli bántások, amelyeket – főleg a gondok kezdete során – gyakorta megbeszéltem édesanyámmal. Ő, mint addigi főbizalmasom, tisztán látó szemem és eszem sokszor a segítségemre is sietett, hogy a számomra átláthatatlan helyzetekben mellettem legyen. Számtalanszor igazat adtam neki és végül - szinte kivétel nélkül - én kértem bocsánatot a páromtól. Később megkérdőjeleztem a helyzet jelentőségét:

Tényleg mindig én hibázok?

Elgondolkodtatott az, hogy tényleg én vagyok az, aki mindig, minden helyzetben a hibás, a rossz döntést hozó, a "túl komoly" és a "betegesen féltékeny"? Azt éreztem, hogy defektes vagyok, amiért csak én nem látom a párom hazugságai mögött megbúvó jó szándékot. Például két héte azt hazudta, hogy a kollégáival bulizott, miközben egy csajjal borozott a Duna-parton.

„Csak azért nem mondta, hogy ne bántson meg és ne veszekedjetek" – anyám mondatára robbant a bomba. Az első dolog, ami eszembe jutott: tényleg ennyire nem látsz tisztán? Miért kellene megbocsátanom valakinek, aki átvert és esze ágában sem volt őszintének lenni?

Forrás: Shutterstock

Ez volt az utolsó alkalom, hogy egy párkapcsolati krízisben kikértem anyám véleményét. A tanácsai kivétel nélkül arról szóltak, hogy alázkodjak meg és kérjek bocsánatot, nehogy végül én legyek az, akit elhagynak. Hogy ez neki miért volt ennyire fontos, csak később jöttem rá:

Azért kampányolt mellettünk, hogy én ne jussak az ő sorsára.

Nem akarta, hogy engem is elhagyjanak, s ne tudjak bízni ezután egyetlen férfiban sem. Félt, hogy megismétli önmagát a történelem, és a párom egy nap engem is egyedül hagy az üres lakásban. Jó szándék vezérelte, mégsem hallotta meg soha , milyen nagyon boldogtalan vagyok régóta.

Nem is oly rég a konyhaasztalánál ültünk. Nála volt a barátnője, akinek elmeséltem az elmúlt időszak eseményeit, és ez volt az első kérdése:

Hagyd ott, mégis mire vársz? Még csak 24 éves vagy...

A hordozott traumáimmal karöltve nehéz meghozni egy ilyen döntést. Öröklődött bennem anyám fájdalma, ráadásul Bak jegyű nőként, hajlamos vagyok a legvégsőkig kitartani a párom mellett. Két éve próbálom megmenteni a kapcsolatomat, hiába tudom, hogy számtalan dologban gyökeresen különbözünk. Számomra ez egy sokkal megterhelőbb döntés, főleg, hogy lelkileg az utóbbi időszakban mennyire összezuhantam. 

Zárszóként: nyilván nem az édesanyám felelős a boldogtalanságomért. Minden döntésemet magam hoztam: azt is, amikor számtalanszor maradtam és akkor is, amikor végül sikerült lezárnom a kapcsolatunkat. Anyától az esett volna jól, ha egyszer is megerősít abban, hogy rendben vannak az érzéseim és nem kell folyton megalkudnom azért, hogy boldog legyek. A boldogság nekem ugyanis nem erről szól.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek