magazin kibeszélő párkapcsolat szülő
Nyilvánvalóan minden szülő azt akarja, hogy boldog legyen a gyermeke. Amikor egy lehetséges  férjjelölttel tér haza egyetlen lányuk, akkor elhiszik: tényleg megtalálta az igazit. A gond ott kezdődik, ha a jelölt melletti kampányolás valójában a szülő rajongásáról, mintsem a gyerek érzéseiről szól.

A párkapcsolatomban nem tegnap kezdődtek a problémák, a nézeteltérések, a nyomdafestéket nem tűrő szóbeli bántások, amelyeket – főleg a gondok kezdete során – gyakorta megbeszéltem édesanyámmal. Ő, mint addigi főbizalmasom, tisztán látó szemem és eszem sokszor a segítségemre is sietett, hogy a számomra átláthatatlan helyzetekben mellettem legyen. Számtalanszor igazat adtam neki és végül - szinte kivétel nélkül - én kértem bocsánatot a páromtól. Később megkérdőjeleztem a helyzet jelentőségét:

Tényleg mindig én hibázok?

Elgondolkodtatott az, hogy tényleg én vagyok az, aki mindig, minden helyzetben a hibás, a rossz döntést hozó, a "túl komoly" és a "betegesen féltékeny"? Azt éreztem, hogy defektes vagyok, amiért csak én nem látom a párom hazugságai mögött megbúvó jó szándékot. Például két héte azt hazudta, hogy a kollégáival bulizott, miközben egy csajjal borozott a Duna-parton.

„Csak azért nem mondta, hogy ne bántson meg és ne veszekedjetek" – anyám mondatára robbant a bomba. Az első dolog, ami eszembe jutott: tényleg ennyire nem látsz tisztán? Miért kellene megbocsátanom valakinek, aki átvert és esze ágában sem volt őszintének lenni?

Forrás: Shutterstock

Ez volt az utolsó alkalom, hogy egy párkapcsolati krízisben kikértem anyám véleményét. A tanácsai kivétel nélkül arról szóltak, hogy alázkodjak meg és kérjek bocsánatot, nehogy végül én legyek az, akit elhagynak. Hogy ez neki miért volt ennyire fontos, csak később jöttem rá:

Azért kampányolt mellettünk, hogy én ne jussak az ő sorsára.

Nem akarta, hogy engem is elhagyjanak, s ne tudjak bízni ezután egyetlen férfiban sem. Félt, hogy megismétli önmagát a történelem, és a párom egy nap engem is egyedül hagy az üres lakásban. Jó szándék vezérelte, mégsem hallotta meg soha , milyen nagyon boldogtalan vagyok régóta.

Nem is oly rég a konyhaasztalánál ültünk. Nála volt a barátnője, akinek elmeséltem az elmúlt időszak eseményeit, és ez volt az első kérdése:

Hagyd ott, mégis mire vársz? Még csak 24 éves vagy...

A hordozott traumáimmal karöltve nehéz meghozni egy ilyen döntést. Öröklődött bennem anyám fájdalma, ráadásul Bak jegyű nőként, hajlamos vagyok a legvégsőkig kitartani a párom mellett. Két éve próbálom megmenteni a kapcsolatomat, hiába tudom, hogy számtalan dologban gyökeresen különbözünk. Számomra ez egy sokkal megterhelőbb döntés, főleg, hogy lelkileg az utóbbi időszakban mennyire összezuhantam.

Zárszóként: nyilván nem az édesanyám felelős a boldogtalanságomért. Minden döntésemet magam hoztam: azt is, amikor számtalanszor maradtam és akkor is, amikor végül sikerült lezárnom a kapcsolatunkat. Anyától az esett volna jól, ha egyszer is megerősít abban, hogy rendben vannak az érzéseim és nem kell folyton megalkudnom azért, hogy boldog legyek. A boldogság nekem ugyanis nem erről szól.

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.