A hosszú kapcsolat titka: ne hagyjátok kialudni a tüzet!

Aztán, ha telnek a hónapok, az évek, a hímpor megkopni látszik. Elsodornak a hétköznapok, a problémák, a fáradtság. S igen, az is, hogy sokan elkezdik természetesnek venni, hogy a másik mellettük van.

Sok éve már, van két kedvenc idézetem, amit mindig szem előtt tartok. Az egyik: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk" – Simon Weiltől származik. A másik egy Fodor Ákos vers, ami nemes egyszerűséggel arra kérdez rá, látjuk-e, ami a szemünk előtt van, vagy csak tudjuk, és éppen ezért már nem is értékeljük igazán.

Nyilván az embernek egy bizonyos kor után vannak korábbi párkapcsolatokból származó tapasztalatai. Mindannyian végigmegyünk egyfajta tanulási folyamaton, és minden öröm mellett is hibázunk, csalódunk, zátonyra fut egy-egy kapcsolatunk. De jó esetben, minden ilyen alkalom után számot vetünk és egyre jobban letisztul a kép. Tanuljuk magunkat és azt, mit szeretnénk és mit nem. Lassan formálódik egy kép, milyen párkapcsolatra vágyunk. S amikor megkapjuk végre, a felhőkön lépdelünk. Egy ideig.

Azt hiszem, ezt a legnehezebb elsajátítani, hogy hosszú idő után sem vehetünk semmit és senkit természetesnek. Bármikor, bármelyik pillanatban elveszíthetjük, és utólag sírni, megbánni, hogy nem értékeltük, óriási önvádat okozhat. Éppen ezért van szükség arra, hogy tudatosan neveljük magunkat arra, hogy legyünk hálásak azért, aki ott van velünk.

Sok párnál látom, hogy tanácstalanok ezekben a helyzetekben, a párkapcsolati tanácsadásra érkezők tele vannak sérelemmel, sértettséggel és igen, daccal is. Mindenki fújja a magáét, mindig a másikat hibáztatva. Nem csinálta, nem volt ott, rosszul csinálta, nem figyelt rám, hol vagyok ebben én, és sorolhatnám az elhangzott mondatokat. Önismeret nélkül mindenki bezárkózik a saját fájdalmába, csalódottságába és innentől a kommunikáció megreked.

Az első kapcsolataimban én is elkövettem ezt a hibát. Mindig csak arra koncentráltam, a másik mit mulasztott el, miért nem tett dolgokat, amelyek nekem fontosak lettek volna. Jó pár évnek kellett eltelnie, és sok tapasztalatot kellett szereznem, mire egyszer belém hasított:

Akkoriban találkoztam a fent említett gondolatokkal, és igen, akkor értettem meg, milyen fontos mindig jelen lenni. Minden sejtemmel, porcikámmal és ezt nemcsak magamtól, a másiktól is elvárom most már. Mert csak így működik. Csak így tudunk a megszokás és a mindennapi taposómalom fogságában is megmaradni egymásnak.

Ezen a ponton számos apró trükk és praktika bevethető. Életben kell tartani a szenvedélyt, a tüzet, azt, hogy igenis lássuk egymást, és örüljünk egymásnak. Legelőször is, ha ezt tudatosítjuk, elkezdhetünk hálát adni azért, ami van. Utána pici kedveskedésekkel, "életjelérintésekkel" és kommunikációval, meglepetésekkel életben tarthatjuk az egymás iránti lelkesedésünket.

Egy-egy cipőbe, ételes dobozba elrejtett cetli egy szerelmes üzenettel érezteti a másikkal, látlak téged, szeretlek, fontos vagy. Meddig tart rajzolni egy szívet és mellé írni, szeretlek? Egyetlen perc ahhoz képest, mit nyerünk vele hosszú távon. A férjemmel nagyon oda figyelünk arra, hogy ne aludjon ki a tűz. Minden reggel és este csókkal, öleléssel fogadjuk, várjuk a másikat, simulunk, bújunk, mert az intimitás itt kezdődik. Mindig agyba-főbe dicsérjük egymást, ahogy kinéz, amit csinál, erősítjük benne a másikat, mennyire felnézünk rá ezért. Naponta írunk egymásnak szerelmes üzenetet vagy csak emojit – igazodva a 21. századhoz is. És talán, ami a legfontosabb, mindig kerítünk alkalmat arra, hogy randevúzzunk.

Ezeken a napokon szigorú szabályokat tartunk: nem beszélünk a munkáról, a gyerekről, a számlákról, semmi racionális feladatról. Csak és kizárólag egymásra koncentrálunk, töltődünk, nevetünk, bókolunk egymásnak. Az életünk során is oda figyelünk arra, kívánatosak és tetszetősek legyünk a másiknak, de ezeken az alkalmakon még ráteszünk egy lapáttal. Hiszen így tudjuk egymást ragyogtatni. Nincs olyan ember, aki, ha érzi, fontos, tetszik a másiknak, felnéz rá a társa és biztosítja arról, mennyire szereti, kívánja, ne kapna szárnyakat.

Ennyin múlik csak minden. Ragyogtassuk egymást és a hatás nem marad el.

Nyitókép: Shutterstock