Nincs annál szomorúbb, mint amikor lemondasz az álmaidról

Pedig Nóra is tipikusan az a fiatal lány volt, aki tele volt álmokkal és reményekkel. A főiskola után szeretett volna utazni, világot látni és jól megtanulni angolul, de az édesanyja már a gondolattól is pánikba esett és mindent bevetett, hogy Magyarországon tartsa. Nóra mindig is jó gyerek volt, és fájt neki az édesanyját szenvedni látni, így arra gondolt, sebaj, jó lesz neki itthon is, majd bepótolja később az utazgatást. Legalább lesz ideje festeni, gondolta, nagyon tehetségesnek tartották, bár ő sosem hitt igazán magában.

Nem volt könnyű gyerekkora, az édesapja sokszor részegen járt haza, gyakori volt otthon a hangos szó vagy a veszekedés. Ha rossz jegyet vitt haza az iskolából, az apja jól elfenekelte és minden egyes alkalommal azt ordította: „Te semmirekellő, semmire sem viszed majd az életben!" 10 éves volt Nóra, amikor az apja többé nem jött haza, de ez a mondat még sokáig visszhangzott a fejében. Évekig magát okolta a történtekért, azt gondolta, ha jobban tanul, akkor az apja sem veszekedett volna annyit vele. Már akkor is jobban szeretett festeni, mint tanulni, de a szülei mihaszna tevékenységnek tartották, így titokban rajzolgatott, amikor senki sem látta.

Miután az apja lelépett, ő lett az édesanyja támasza, mindenhova együtt mentek, ő tartotta benne a lelket. Egyedül a főiskolai évek alatt lélegezhetett fel, akkor végre távolabb került a szülői háztól és kezdte felfedezni, ki is ő valójában és mire vágyik ebben az életben. Szeretett volna Párizsba menni és festészetet tanulni, de pénze nem volt rá, az anyja pedig elzárkózott az elől, hogy támogassa, így végül egy kis cégnél helyezkedett el, mint asszisztens. Nem szerette a munkáját, de azt gondolta, hogy rövidtávra jó lesz, egy kicsit összeszedi magát anyagilag, az anyukáját is meggyőzi és akkor majd mehet Párizsba.

A szürke hétköznapok azonban teljesen bedarálták, és közben megismerte Pétert is, aki igazából nem tetszett neki, de legalább kedves volt és érdeklődött iránta. Az anyjának felcsillant a szeme, szerinte megfogta az isten lábát, amúgy is ő nem egy Cindy Crawford, jobb, ha nem válogat, mert aztán majd vénlány marad. Igaz János sokkal jobban tetszett neki, de az anyja szerint nála úgysem lett volna esélye. Úgyhogy összejött Péterrel, hamarosan összeköltöztek a mamához közel és egy időre feladta az önmegvalósító álmait.

Néha megpróbált kitörni ebből az életből, jobb fizetéssel járó munkát keresni, de mindenki lebeszélte. „Ne legyél már ennyire telhetetlen, meg kellene becsülnöd, amid van" – hallotta sokszor az anyjától, aki amúgy is arra nevelte, hogy bele kell törődni a sorsába. Az ecsetet is egyre ritkábban vette a kezébe, mert minden egyes alkalommal arra emlékeztette, hogyan fecsérelte el a tehetségét. Néha rákeres Jánosra a Facebookon és elképzeli, vele milyen lenne az élet, aztán bűntudata van, miért nem tud örülni annak, ami van.

Nóra nem egy boldog ember. Legszívesebben borítaná az egész életét, de mégsem teszi. Egyrészt retteg attól, hogy mások mit gondolnának róla, másrészt már ő sem hiszi el, hogy az álmai valóra válhatnának. Magának se vallja be, de sokkal biztonságosabb lemondani azokról és beletörődni a langyos sz*rba. „Milyen igaza volt apámnak, tényleg semmire sem vittem az életben" – sajnálja néha magát, aztán éli tovább a szürke életét.

Nyitókép: Shutterstock