Néha azt érzem, hogy a megfelelési kényszerem miatt elmegy mellettem az élet

Én tipikusan úgy lettem nevelve, hogy nem igazán tudtam megélni az érzelmeimet. Nem nagyon lehettem dühös, próbáltam minél kevesebb gondot okozni, elfoglalni magamat, jól tanulni. Úgy gondoltam, ha jól viselkedek, akkor majd jobban fognak a szüleim szeretni, ennek köszönhetően igazi „jó kislány" lettem és ezt az attitűdöt még ma is nehezen vetkőzöm le.

Nem is lenne ezzel semmi gond, ha nem arról szólna az életem, hogy mindenáron meg akarok felelni másoknak és sok esetben mások érdekeit helyezem a magamé elé. Megjelenik ez barátságban, párkapcsolatban, de a munkahelyemen is. Én vagyok az a munkavállaló, akiről a tizedik bőrt is le lehet húzni, mert tudják, a maximalizmusom nem engedi meg, hogy ne végezzem el a rám bízott feladatokat. Persze időközben arra is rájöttem, ez is csak arról szól, hogy frusztrált leszek attól, ha nem tudok megfelelni, hisz ez egyet jelent nekem azzal, hogy akkor nem fognak szeretni.

Barátságban is nem egyszer előfordult, hogy lelki szemetesládának használtak. Én vagyok a tipikus jó barát, aki mindenkit meghallgat, próbál mindenben segíteni és nagyon nehezen mond nemet, ha a másik megkéri valamire. A nemet mondást és határhúzást nekem kifejezetten tanulnom kellett, lehetne ez is egy tantárgy az iskolában, nekem nehezebbnek bizonyult, mint a matematika.

A megfelelési kényszerem a legélesebben a párkapcsolataimban jött ki, ami nem is csoda, hisz a párkapcsolatainkban jelenik meg az összes gyerekkori sérülésünk. Az volt a leginkább jellemző, hogy mindig alámentem a másiknak és folyamatosan csak azt figyeltem, hogyan tehetném boldoggá. A nagy akarásban hamar elveszítettem önmagamat és nem mertem elmondani, hogy én mire vágyom, nekem mire lenne szükségem. Soha nem mertem igazán konfrontálódni, mert attól rettegtem, hogy akkor azonnal elhagynak.

Igaz, az első barátom még ki tudta belőlem hozni az állatot, utána mindig kínosan ügyeltem arra, hogy megfelelően kezeljem a konfliktusokat, olyan jókislányos, megértő módon, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Aztán egy nap feltettem magamnak a kérdést, vajon tényleg ez vagyok én, netán ez csak egy felvett szerep, amit tökéletesen játszok? Néha azt érzem, hogy az emberek körülöttem nem ismernek igazán, de ez nem az ő hibájuk, hisz én nem mutatom meg a valódi arcomat. Játszhatom itt az áldozatot, sajnáltathatom magamat, de valójában én vagyok az, aki megengedi, hogy mások bántsák vagy kihasználják.

Talán a mai napig nem hiszem el, hogy a hibáimmal együtt is szerethető vagyok és nincs azzal az égvilágon semmi baj, ha épp dühöngök vagy hisztizek.

Szeretnék örökre megszabadulni a kényszeres megfelelési kényszeremtől, mert rengeteg energiát elvesz, ugyanakkor lefojt, és néha magam sem tudom, ki vagyok én valójában.

Persze ez nem úgy működik, hogy ma eldöntöm, nem akarok másoknak megfelelni és holnaptól már leszarom mindenkinek a véleményét, nyilván ez egy hosszabb folyamat. Mindenesetre azon leszek, hogy ezen változtassak, ugyanis nem akarom úgy leélni az életemet, hogy mindig másokhoz alkalmazkodok és másoktól teszem függővé a boldogságomat.

Nyitókép: Shutterstock