Velem is ugyanúgy bántál el, ahogy az előző barátnőddel...

Persze sokkal, de sokkal könnyebb dolga lett volna, ha kertelés és habozás nélkül rákérdez a miértekre. Azonban tisztában volt azzal a ténnyel, hogy ha ezt tette volna, sosem kapja meg a választ, a valódi igazságot. Éveket töltött azzal, hogy percről percre elemezte kettejük kapcsolatát. Voltak jelek, de erre csak jóval később jött rá.

Megelevenedett előtte a csillogó szempár, ahogy ránéz. Pont ugyanúgy, ahogy a legelső találkozásukkor tette. Halványan megjelenik az emlék, hogy milyen érzés volt a karjaiban tartani és elhinni a szavait, hogy benne megtalálta azt, akit közelebb érez magához, mint életében eddig bárki mást. Akkor, abban a pillanatban azt érezte, tényleg elhiheti, mert örökre vele marad, és semmi sem fogja elválasztani őket egymástól.

Akkor badarságnak hitte. De nemcsak a barátok figyelmeztetését, még a saját megérzéseit is sutba dobta, mert szerette a másikat. Jóval erősebben és odaadóbban, ahogyan azt megérdemelte volna. Fátylat húzott a szemére, és teljesen elvakította a szerelem. Olyannyira, hogy akár fel is áldozta volna magát szíve választottjának. Nem is sejtette, hogy a heteken át tartó együttlét alkalmával végül ez meg is valósult.

Ha most eléállnának azok, akik védeni akarták, és megkérdeznék, megérte-e, azonnal rávágná, hogy mennyire sajnálja, hogy nem hitt nekik, mert mindvégig igazuk volt. Azóta lehullott a lepel, megrepedt az álarc, és darabokra tört. És neki semmit sem kellett tennie ezért, csak egy lépést hátrálni és figyelni.

Mint ahogyan az emberek szokták, úgy a szerelme is árulkodó jeleket hagyott maga után. Ez a férfi nem vigyázott, mit tesz, ki láthatja meg, kinek okoz a tetteivel fájdalmat, keserűséget. Csak élte a jól megszokott, magának kiharcolt életét, miközben valaki - akit egykor "szeretett" - a háttérben apró darabokra tört szívvel próbált meg életben maradni. De ez a férfi cseppet sem törődött vele, miért is tette volna?

De minden tánc véget ér egyszer, és minden hazugság felszínre kerül. Egy váratlan pillanatban fény derült arra, hogy a szerelme már hónapok óta titokban mást szeret. Őt csak hitegette, sosem szerette. Szinte hallotta, ahogy hangos csörömpöléssel még apróbb darabokra esik a szíve, és lassan már dobogni sem lesz képes. Azonban szabadságot is érzett.

Előbb körüllengte, majd gúzsba kötötte, végül láncra verte a fájdalom. Olyan erővel szorította, hogy szinte megfojtotta. És mégis úgy érezte, egy része felszabadult a sokévnyi hazugság béklyója alól. Annak ellenére, hogy tudta, a szíve már nem lesz, nem lehet a régi, boldog volt. Hiszen tisztában volt vele, hogy olyan változás van a birtokában, ami örökre vele marad. Mert az igazságot ismerve lett elég ereje ahhoz, hogy levegye szívéről a múlt facsaró terhét és új emberként élje az életét - rabság nélkül.

Nyitókép: Shutterstock