Nem szerelem csillogott a szemében, hanem megszállottság.

Rögtön az első benyomásra hallgatunk, és nincs felesleges folytatás. Annak a bizonyos tinédzserkori lángoló szerelemnek pedig végképp búcsút lehet inteni. Komolyan ezt hittem. Aztán jött Roland, és a szokásos két puszi vagy egy bátortalan "szia" helyett kezet csókolt nekem. A legtöbb barátnőm ezt kellemetlennek vagy nyálasnak tartotta volna, de én titokban vágytam az ilyesmire. Egy igazi, régi vágású úriemberre.

Bezzeg Roland! A szeptember utolsó meleg hétvégéjét kihasználva, összeállította a tökéletes piknikkosarat - kockás lepedővel, vörösborral, zsemlével, mindenféle sajtokkal -, és felvitt a Normafára. Aztán minden este találkoztunk munka után. A korábbi udvarlóim, szerelmeim és kalandjaim együttvéve nem voltak olyan figyelmesek és odaadóak velem, mint ő. Lesegítette a kabátomat, finom csókokkal borított, ahol csak ért, és minden este meglepett valamivel.

Mégsem mertem reménykedni. Ódzkodtam attól, hogy elmerüljek az édes álomban, hogy valaki teljes szívéből szeret. A közel 15 éves "randi pályafutásom" alatt megtanultam: valami mindig bűzlik. Csak ki kell várni, és előbukkan a rózsaszín habokból valami, ami nagyon nem odaillő.

Azt hiszem, nálam ez egy túlságosan álmos, fáradt vasárnap reggelen jött elő. Öt óra ötvenkor - amikor csak a piacra induló nagymamák és a túlbuzgó futók vannak ébren -, a telefonon pittyegésére ébredtem. Orkokat megszégyenítő, idegbeteg morgással feloldottam a képernyőt. "Nem tudok aludni, annyira hiányzol. Küldök néhány szívecskét, de aztán az igazit is megkapod délután."

Éjfélkor búcsúztunk el egymástól, a kapuig kísért, alig tudott elengedni. Nem egészen hat óra telt el azóta - ez egy negyed napnak sem mondható. És most először, némi szorongással indultam neki a délutáni találkozónknak. A szeme, mint mindig, most is ragyogott, mikor összetalálkozott a tekintetünk, de már észrevettem benne egyfajta megszállottságot is. Azzal nyugtattam magam, hogy csak egy könnyű süti-kávéra ülünk be egy kedves kis cukrászdába, és hogy a sok csalódás miatt csak én látok rémeket.

Én lettem az élete. Miattam vasalta ki az ingjeit, és mindennel szemben én élveztem elsőbbséget. Mintha magamhoz fogadtam volna egy árva kiskutyát, aki minden egyes odavetett szeretetmorzsáért boldogan körülugrált. Már két hónapja, hogy szakítottam vele - azóta is naponta bombáz Messengeren-üzenetekkel. Hogy minket egymásnak teremtett az ég, csak még nem láttam be. Hogy nélkülem nincs értelme a hétköznapoknak. Hogy így semminek sem tud örülni.

Egyszerre félek tőle és őszintén remélem, hogy rátalál majd az igaz szerelem - mert ez sajnos nem az. Ez inkább valami beteges rajongás csupán. De nekem élnem kell tovább az életem. És meg kell keresnem a társam, akivel egyenlőek leszünk.

Nyitókép: Shutterstock