A kövérség a jólét szimbóluma, avagy miért hizlalnak a nagymamák?

Ki ne ismerné a fenti mondatokat? Szinte törvényszerű, hogy az egykoron szigorú anyákból lesznek a legodaadóbb, az unokákat körülrajongó és kiszolgáló nagymamák. Egy kisgyermek számára pedig nincs is jobb hétvégi program, mint a nagyszülői látogatás, hiszen ilyenkor nemcsak ajándékokra, hanem kiadós ebédre is számíthatunk.

De, vajon mi lehet az oka annak, hogy a mamák számára kardinális kérdés az étel, az étkezés? Miért "szeretnék felhizlalni" az unokákat? Érdemes több szemszögből is megvizsgálni a kérdést, ugyanis nem csak egy mozgatórugója van ennek a tudatalatti, önkéntelen viselkedésformának.

Ez a nagymamák szeretetnyelve

Szeretlek – ez a legegyértelműbb kifejezésmódja az érzelmeinknek. De, nem mindenki képes arra, hogy kiejtse ezt a szót, és sokan vannak, akik másféleképpen mutatják ki, mit éreznek valójában. A baráti, rokoni és párkapcsolatok minőségének szempontjából fontos, hogy tudjuk értelmezni a jeleket, mert nem csak akkor szerethetnek minket, ha ezt folyton ismételgetik.

Egy szülő kimutathatja ezt egy öleléssel vagy simogatással, de az is a szeretetnyelv része, hogy gondoskodunk a párunkról, betakarjuk őt, ha este lerúgja magáról a plédet, veszünk neki valami apróságot, vagy meglepjük a kedvenc ételével. Mindegyikben közös, hogy az illető szeretné megajándékozni a másikat, hogy lássa örülni, lássa mosolyra húzódni a száját. Ez motiválja a nagyikat is, akik időt, pénzt és energiát nem spórolva főzik a húslevest, készítik a rántott húst és sütik a süteményeket, ha jönnek az unokák.

Így kompenzálnak

A mostani nagyik a második világháború alatt vagy az azt követő vészterhes és nehéz évtizedek során születtek. A nélkülözés és a létbizonytalanság sajnos sokak hű társa volt, és nem csoda, hogy megtanulták, hogyan lehet kevésből is jóllakatni az öt-hat gyereket nevelő családot. Az nem lehetett, hogy a gyerekek éheznek, és inkább ők maguk, a mostani nagyszülők voltak azok, akik koplaltak, a finom falatokat pedig habozás nélkül tolták tovább.

Sokak számára lehet ismerős az a füllentés, amit csak később, felnőttként ért meg az ember, hogy miért is "szerették" a szülők a farhátat, a csirke és sertés azon részeit, melyeken látványosan kevés volt a hús...

Ezek a nagymamák, akikbe beleégett, milyen nélkülözni, átélni azt, amikor nem tudnak adni a gyerekeiknek, nem kérdés, hogy később, azaz napjainkban, az unokák révén kompenzálnak. Ha megtehetik, még azt is a "kisunoka" tányérjára szedik, amit anno nem tudtak odaadni a saját gyermekeiknek. Nem azért etetik vagy tömik az unokákat, mert ténylegesen hizlalni akarják őket. Azt szeretnék, ha nekik már nem kellene nélkülözniük, éhezniük.

A soványság ugyanis egyenlő a szegénységgel

A fentiekből következik, hogy a nélkülözést átélt nagyszülők fejében a soványság vagy a vékony testalkat és a szegénység, a betegség közé egyenlőségjel tehető. Ma, a túlzásba vitt diéták, a testképzavaros fiatalok és felnőttek korában nem lehet elég vékony az ember és megfordulni látszik az a tendencia, amely évtizedeken át igazságként volt ismeretes: miszerint a kövérség a jólét szimbóluma. Ma már inkább a túlsúlyhoz társítjuk a betegséggel kapcsolatos fogalmakat.

Vannak azonban olyan generációk, ilyen a mostani nagyszülőké is, akik számára a jóltápláltság mutatja kifelé, a szomszédok felé, hogy bizony mi jól élünk. Ha gazdagok nem is vagyunk, de szó szerint van mit a tejbe aprítani. A látszat mindig fontos, nemcsak évtizedekkel korábban volt az, hanem ma is, és nemcsak a nagyik, hanem a fiatalok is ügyelnek arra, mit mutatnak magukról, és érdekli őket, mit gondolnak róluk mások. Nem lenne különben annyi filteres app sem...

Nyitókép: Shutterstock