Mikor unom már meg, hogy utánad sír a lelkem?

Kérem a titkos receptet, amitől elmúlik ez az érzés. Mikor unom már meg, hogy utánad sír a lelkem? Mikor jön el az a nap, amikor már nem fog dübörögni a szívem, és nem kezdem el kapkodni a levegőt, ha eszembe jutsz?

Bár süket lennék! Bár kettétéphetnélek, mint egy papírt, melyre az arcodat nyomtatták! Bár megmutathatnám azt a káoszt, amit okoztál! Könyörögnék, hogy segíts. Járd végig velem a sűrű erdőt, légy a kijárat a semmiből, és segíts, hogy ne fájjon minden lépés. Megtehetném, hogy szólok, de megéri? Jobban leszek, ha a karjaidba rohanok, ahogy azt már milliószor elképzeltem? Vagy csak újabb dózist kapok az elérhetetlenből, mely szép lassan méregként folyik szét a testemben?

Nem kell mindennek nehéznek lennie, de te mégis az vagy. Ólomsúlyként telepszel rám, és beleszakadok. Menj el kérlek, legyen béke - bennem és köztünk. De aztán írj rám! Írd, hogy nem ezt akarod, hogy megbántad, és mégsem jó nélkülem.

Látod, ezt okoztad: tűz és víz tombol bennem. Szeretlek és gyűlöllek egyszerre. Szeretem, amit tettél velem, és gyűlölöm, amivé változtattál. Sosem végződő ördögi kör lettél az életemben. Vajon érti ezt bárki is? Hogy minden álmomban ott vagy, és a falat kaparva ordítok, hogy maradj még. Vajon meddig tűröm még, hogy csupán a lelked megnyugtatására használsz? Mert sajnos ez a valóság: csak szólsz, és bármi is történt, képtelen vagyok hátat fordítani neked.

Hogy boldog légy, teljes és napsütötte tavasz annak a személynek, akihez tartozol. Hogy lehelj csókot a homlokára, mikor nehéz az élet, és fájnak a napok. Hogy éjszakánként szorosan öleld magadhoz, attól félve, hogy eltűnik az idő múlásával. Hogy érezd: vele kerek a világ. Remélem, én is megtapasztalom egyszer, hogy ez milyen...

Nyitókép: Shutterstock