Beengedtelek a lelkembe, mert nem is sejtettem, hogy végig hazudtál...

Van, hogy akár hónapokig, évekig is tart, amíg ezek a minták rendeződnek és megszületik a megoldás. A felek törekednek egymás elfogadására, mindent szeretettel itatnak át, mégis nehéz.

Volt egy ilyen baráti kapcsolatom: összetett, szövevényes. Bevallom, nem is igazán akartam belemenni, és a benne töltött időben is sokat gondolkodtam azon, vajon mit keresek én itt? Alapvetően nem éreztem jól magam. Volt, hogy nem szívesen tallkoztam vele, és olyan is volt, hogy véget akartam vetni neki, de aztán valahogy mégis maradtam.

Sok mindent láttam, és magam sem értettem, miért nem tudok elszakadni. Csak azt éreztem, tudtam mélyen legbelül, hogy nem mehetek el. Így hát belehelyezkedtem, jelen voltam és figyeltem. Magamat, a másikat, kettőnket. Szépen lassan formálódott a kép.

Közben közel kerültünk egymáshoz, otthonosan mozogtunk a másik lelkében. Egymásra bíztuk a titkainkat, a félelmeinket, osztoztunk az örömeinkben. Ott voltunk egymásnak fájó időkben is, de valahogy mindig ez a mondat motoszkált bennem: „Engedd közel a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb". Nem volt könnyű szívvel-lélekkel benne lenni egy kapcsolódásban úgy, hogy közben mindig valami sötét felhő lebegett felettünk. Mégis maradnom kellett. Nem tudtam az okát, csak azt éreztem, hogy amikor már minden megtörtént közöttünk, aminek meg kellett, választ fogok kapni a kérdésre, hogy miért is nem mehettem el előbb. Így is történt.

Sok időt töltöttünk együtt, beleláttam a barátom működésébe, az életébe, és a megérzéseimre is figyeltem, mert mindig jól működtek. Magamra is odafigyeltem, hogy minden tapasztalás és megérzés ellenére úgy viselkedjek, ahogyan kell. Én abban hiszek, hogy tudni kell, mi szól rólunk, nekünk, és mi az, ami nem. Akkor is a megfelelő módon kell viselkedni, reagálni, ha fáj, amit a másik tesz, egészséges határokon belül persze. Ezen felül pedig az igazságban hiszek, és abban, hogy mindent meg lehet és kell beszélni. Ahogyan Szabó Magda is írt erről: „Beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút, fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely". Hiszem, hogy így nem maradnak tüskék, amik elgennyesedve óriási bajokat képesek okozni.

Észrevettem, hogy a barátom tettei és a szavai több esetben sem fedték egymást, de azt is láttam, hogy ennek a legfőbb oka az, hogy önmagának hazudik. Komoly önbecsapásban volt, mert amivel szembesülnie kellett volna, túlságosan fájdalmas volt. Nem hiszek abban, hogy az igazságot, mint egy mosogatórongyot kell a másik arcába vágni, abban viszont annál inkább, hogy van, amit nem kell szóvá tenni, amíg nincs itt az ideje. Ha pedig mégis el kell mondanunk, nagyon óvatosan és együttérzéssel kell közelíteni a dologhoz, tudva, hogy mit cipel a másik ember.

Lassan kibontakozott egy fájó, szomorú történet. Látszólag semmi köze nem volt hozzám, mégis én lettem a katalizátor. Én lettem az, aki rányitottam ennek az embernek a szemét arra, amit nem akart meglátni. Lassú, hosszú, fájdalmas folyamat volt. Neki is, nekem is. Rengeteg fájdalmat okozott azzal, hogy a folyamatos önbecsapás közben nekem is hazudott. Hiába tudtam, hogy így van, azért fájt. Főleg, amikor ki-kimondta, hogy "igazad van, tudom", de aztán ugyanúgy hazudott tovább, s közben mosolygott a szemembe, és látszólag törődött velem.

Éreztem, hogy sántít a dolog, egy idő után világosan tudtam, hogy ez az ember az első perctől kezdve tudatosan próbál manipulálni, de azt is éreztem, hogy nem gonoszságból teszi. Láttam, mennyire kínlódik és én pontosan tudtam, milyen fájdalmas szembesülni önmagunkkal. Mennyire tud kínozni az, amit be kellene ismerni, el kellene fogadni, de rettenetesen fáj. Tiszteltem a barátomat azért, hogy bár sok idő kellett hozzá, mégis képes volt erre a szembesülésre. Igaz, addigra már annyi seb tátongott a kapcsolatunkon, hogy egyre távolabb kerültem tőle.

Többször elmondtam neki, hogy egy dolgot nem tudok és nem is akarok tolerálni: a hazugságot. Ezért kértem, hogy soha ne tegye, de sajnos erre nem volt képes. Folyton füllentésen, elhallgatáson, durva hazugságokon kaptam. A hátam mögött áskálódott. Nagyon trükkösen tette, szinte észrevehetetlen volt, de valahogy mégis látszott minden, vagy éppen kiderült. És mind ellenem szólt. Végül a kapcsolatunk megszakadt.

Elköszöntem tőle, megszakítottam vele minden kapcsolatot. Eltelt több mint egy év, amikor egyszer megkeresett, és elmesélte, hogy rendeződött az élete, és ezt nekem köszönheti. Elmondta, hogy mennyi mindent megértett a korábbi viselkedéséből, abból a sok fájdalomból, amit nekem okozott. Beismerte és bocsánatot kért. Felnéztem rá ezért.

Pontosan tudtam, hogy soha többé nem akarom ilyen „barátságnak" kitenni magamat, senki életének nem akarok már a része lenni a saját magam kárára. Ő megköszönte az őszinteségemet, és örökre búcsút vettünk egymástól.

Ilyen is van, hogy egy kapcsolat, barátság látszólag működik, jó benne lenni, de mégis túl sok fájdalmat hordoz. Ebben a helyzetben nagyon erősnek kell lenni ahhoz, hogy mindent hátrahagyva továbblépjünk, és soha többé ne nézzünk vissza.

Nyitókép: Shutterstock