Márpedig a szerelem tesz a korkülönbségre!

De miért lenne ez törvényszerű?

Az évek során fürödtem már be én is sokszor, pedig figyelmeztettek előre, hogy például az a fiatal fickó nem hozzám való, de éppúgy ütöttem már meg a bokámat olyanokkal is, akik korban passzoltak hozzám. Sosem adtam arra, hogy ki mit gondol a viselt dolgaimról. Sőt, kifejezetten élvezek kilépni a komfortzónámon kívülre, és a szívemet követni a külvilág elvárásai helyett. Sok embert ismerek, aki régóta nem találja a helyét.

Látszólag minden rendben van mindannyiukkal, de csak tetszelegnek a kirakat boldogságban, a szerepben, amit mások elvárnak tőlük. Fel sem fogják, mi történik velük. Tudják, hogy azt várják tőlük, hogy boldogok legyenek, és szégyellik magukat, amiért többre vágynak. Nem anyagilag, hanem lelkileg. Sőt, továbbmegyek: sokan közülük annyira beleszoktak már ebbe az érzelemmentes semmibe, hogy azt gondolják, pontosan ez az, amit mások boldogságnak, szerelemnek neveznek.

Én is sokszor belekényelmesedtem már a megszokásba. Jó volt, hogy várt haza valaki, hogy volt kihez szólni és kölcsönösen átsegítettük egymást a hétköznap apró nehézségein. Számíthattunk egymásra, de a szerelem úgy kopott ki a kapcsolatunkból, hogy észre sem vettük. És itt nem arra gondolok, hogy az igazi szerelmek idővel szeretetté szelídülnek, hanem arra, hogy ezek a kapcsolatok valószínűleg nem is voltak igaziak - csak néhány intenzív testi-lelki pillanat miatt sütöttük rájuk a szerelem bélyegét.

Próbáltam már én is más szemét felnyitni, volt, aki ezt követően teljesen elzárkózott tőlem, és volt, aki a szürkeségből egy színesebb életet varázsolt magának. Volt, aki szép házat, férjet és egzisztenciát hagyott ott egy szerényebb életért, amit egy magánál lényegesen fiatalabb társ mellett talált meg. De volt olyan is, hogy egy élete teljében lévő férfi győzött a kacérnak tűnő, fiatal társsal szemben. Bár mindig voltak - vannak, és sajnos lesznek is -, akik megszólták azt, aki a saját boldogsága miatt lépett. De egyszerűbb bántani azt, aki rá mer lépni az álmaihoz vezető útra, mint örülni a másik boldogságának.

Nem a kor határozza meg az embert. Simán lehet a 20 éves érettebb és tapasztaltabb egy könnyedén élő, nagyvilági negyvenesnél, és vice versa. Jó lenne egy olyan világban élni, ahol még csak eszünkbe sem kéne hogy jusson, hogy jaj, mit fognak most rólunk gondolni az emberek, ha ezt és ezt tesszük?! Sokáig érdekelt engem is a külvilág visszajelzése.

De jobban szeretjük a biztos átlagosat a bizonytalan csodálatosnál. Mert minden csodába befészkeli magát egy csipetnyi pokol. És bár nincs egységes recept a boldogságra, szerintem érdemes kockáztatni, mert sokkal jobb egyedül lenni, mint egy hozzánk nem illő társsal.

Nyitókép: Shutterstock