Hogy létezik-e az a bizonyos egyetlen igazi, arról megoszlanak a vélemények. Van, aki azt vallja, hogy létezik valahol egy férfi/nő, akit neki teremtett a jóisten vagy a sors, mások meg épp az ellenkezőjét állítják. Sőt, olyan is van, hogy egyszer így gondoljuk, máskor meg úgy, attól függően, hogy kapcsolatban vagyunk vagy sem. Ami biztos, hogy mindenki vár valamit a másiktól, és sok párkapcsolatnak éppen ezek az elvárások hozzák el a csúfos végét is.
„Ne várj el semmit, és nem fogsz csalódni!" – mondják, de ha ez ilyen egyszerű lenne, csupa elégedett ember futkosna a világban.
Nem elvárni nem könnyű, legtöbbünk számára lehetetlen, bármilyen jellegű kapcsolatról legyen is szó. Még az úgynevezett ellenségeinktől is várunk valamit, ha mást nem, pár rossz szót, amire reagálhatunk.
Ez nem meglepő, hiszen már gyerekkorunkban is csupa elvárás volt az életünk. A szüleink azt várták, hogy cuki, szófogadó, illemtudó gyerekek legyünk, jól tanuljunk, szépen zongorázzunk, hogy büszkék lehessenek ránk. Mi meg azt reméltük, hogy mindig pontosan azt kapjuk, amit épp akarunk, legyen az távirányítós autó, balerina baba, megértés, szeretet, békénhagyás és ezek társai. Ám néha a távirányítós autó helyett csak annak „kistestvérét", a kocsit és az irányító részt zsinórral összekötött, - mondjuk ki -, olcsóbb verziót kaptuk, a balerina Barbie helyett meg az árban kedvezőbb Sindy került karácsonykor a fa alá. Anya nem volt elégedett a négyes matekdogával, apa jobban szerette volna, ha kémia tagozatos gimi helyett valami biztosabb keresetet adó szakmát választunk, és mindketten sajnálták, amikor világossá tettük, hogy nem lesz belőlünk sem világhírű futballista, sem elismert tudós és feltaláló.
Szóval elvárunk. A szüleinktől, a testvéreinktől, a gyerekeinktől, de a kollégáktól, főnöktől, cégtől, még a jóistentől is. Miért pont a „nagy Ő" maradna ki a buliból?
Amíg mindkettőnk szeme előtt rózsaszín ködfátyol húzódik, minden oké. Ám, amikor az felszáll, és a másik már csak „pőrén", önmagaként áll előttünk, rögtön észrevesszük, hogy nagy az orra (eddig is ekkora volt?), kicsi a melle, lapos a feneke, vagy éppen nem elég magas, határozott, férfias, meg amúgy is lehetne szenvedélyesebb vagy gyengédebb.
Párkapcsolati terapeuták szerint a társkeresők jelentős része egész hosszú listával a kezében keresi a másik felét, aztán, amikor szerelembe esnek valakivel, kiderül, hogy a szerencsés (?) választott a lista igen csekély számú pontjának felel meg. De, akkor már kit érdekel, nemde?
Nyilván vannak olyan nyílt elvárásaink, melyeket mindenképpen teljesítenie kell a másiknak ahhoz, hogy elfogadjuk őt. Ha pl. mi magunk szeretjük a rendet, nem akarunk majd olyan emberrel házasodni, aki a sarokba dobja a büdös zokniját, ha adunk a higiéniára, nem tudjuk elfogadni, ha valaki mosdatlanul dől be az ágyba, és hasonlók. Ezek olyan igények, melyeknek mindenképpen meg kell felelnie annak az embernek, akivel kapcsolatra lépünk. Legalábbis majdnem mindig.
Megesik, hogy a tudatos, nagydobra nem vert, a másiknak el nem árult elvárásaink közé kerül egy-egy olyan is, amit máskor nyíltan képviseltünk. Ezeknek a tudatosan rejtett, titkolt feltételeknek, - melyekhez a szerelmünket kötjük -, a partnerünk nem tud megfelelni, mert ő egész egyszerűen más, mint amilyennek látni szeretnék. De nem baj - gondoljuk -, majd megváltozik, mi magunk fogjuk megváltoztatni, „megszerelni", amivel természetesen ő is egyetért, hiszen, ha szeret, azt akarja, hogy mi boldogok, elégedettek legyünk (vele), megtesz mindent, hogy megfeleljen nekünk. Szóval, ha most még nincs is meg benne néhány vágyott személyiségjegy, nem gond, majd meglesz. Nos, nem akarok senkit elkeseríteni, de legtöbbször nem lesz, sőt! A majdnem másik felünk nem is fogja érteni, miért baj, ha este ő a kedvenc olvasmányába mélyed, amikor partnere beszélgetne, vagy munka után a telefonját nyomkodja, mert ő úgy kapcsolódik ki, miközben te azt hitted, hogy kanapén összebújós, romantikus, filmnézős estéitek lesznek.
„Változz meg! Legyél olyan, amilyennek láttalak, látni szeretnélek!" – sugallod a viselkedéseddel, vagy épp mondod a párodnak, aki nem érti, és talán sértőnek is érzi ezt, hiszen ő nem vár el tőled semmit. Jaj, dehogynem! Ő is pont azt szeretné, ha nem lennél olyan, aki azt akarja, hogy ő más legyen, azaz neked is változnod kéne, hogy elfogadjon, valóban téged akarjon. Azt hitted, ha szembesíted a „hibáival", azzal teszel egy lépést előre a „párkapcsolati fejlődés útján", de a valóság az, hogy minimum kettőt léptél hátra. Mérgesek vagytok egymásra, a szerelemből lassan utálat lesz, itt a vége, jöhet a szakítás, meg az igazi máshol, másban keresése.
Ám van a fentieknél nagyobb buktató is: a „defektjeink", melyekből táplálkoznak a nem szándékosan rejtett, nem tudatos elvárások, melyek ennek a „műfajnak" a non plus ultrái.
„Anyám nem dicsért eleget, de most itt vagy te, a szerelmem, életem párja és társa. Ölelj, sokszor, sokat, mindig!" – gondolja az egyik, miközben a másiknak az jár a fejében, hogy „Anyám folyton dögönyözött, tizenévesen is csak húzott és húzott magához, puszilgatott, szorongatott, lassan már azt is utálom, ha hozzám érnek. Kérlek, legalább te, aki tényleg megértesz (vagy nem), ne akarj folyton bújni, szorongatni."
„Szeretsz? Na, persze, pont engem, mi? Engem senki nem szeret, a saját anyám sem tudott elviselni" – gondolja az egyik, előrevetítve ezzel a különválást, miközben partnere nem érti,miért fullad kudarcba az összes kétségbeesett próbálkozása, hogy bizonyítsa, neki a szerelme a legfontosabb a világon.
Tele vagyunk előítéletekkel, negatív gyerekkori tapasztalatokkal, élményekkel, frusztrációkkal, melyek olyan mélyen belénk ivódtak, hogy sokan szakember segítsége nélkül szabadulni se tudnak tőlük, csak azt érzik, veszik észre, hogy ugyanazokat a keserves köröket futják újra és újra.
A felismerés fontos lépés, de az ördögi körből kilépni sokkal nehezebb. Előfordul, hogy a sokadik tudatos próbálkozás is csak próbálkozás marad.
Nem akarom, hogy bárki azt higgye, tudom a megoldást, mert nagyon nem. Annyi biztos, hogy soha nem éreztem a másfél évtized alatt, hogy a férjemnek olyan elviselhetetlen tulajdonságai lennének, melyek tűréséhez szükségem lenne arra, hogy a játszótéri anyukákkal, barátnőkkel beszéljem ki őt a háta mögött. Sokan megtették, kaptak olyan tanácsokat, hogy csak forgattam a szemeimet, és reménykedtem, hogy nem fogadja meg senki, és emlékszem, hogy sosem értették, én miért nem dumálom ki, milyen borzalmas dolgai vannak a páromnak. Nem akarták elhinni, hogy nincs semmi, ami annyira idegesítene a férjemben, hogy kényszeresen beszélni akarnék róla.
Nem mondom, hogy időnként nem teszek szóvá dolgokat, és nincs semmi, amit hiába várok el tőle, és ugyanígy érezhet ő is velem kapcsolatban, de szeretjük egymást, és ahogy azt gyakran ki is mondjuk, ez a legfontosabb. Meg aztán vannak felismeréseink. Időnként, amikor csak szövegelek, szövegelek és még mindig jár a szám – „hányszor kérjem még, hogy..." –, bevillan, hogy „olyan vagyok, mint az apám", és ezt ki is mondom. És akkor nevetünk. Megesik, hogy azt mondom, „olyan vagyok, mint az anyád", mire a férjem röhögve azt mondja: „De jó, hogy nem nekem kellett ezt kimondanom!", és ezen is mindketten jót mulatunk. Mindez fordítva is igaz, neki is vannak felismerései, ő is kimondja, azon is jót derülünk.
Lehet, hogy ez a titok? Felismerni, kimondani, elfogadni és nevetni magunkon?
Nem tudom, de nálunk úgy tűnik, ez vált be.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.