Nem a külvilágnak vagyok várandós, hanem magamnak!

Azon (valószínűleg kevés) szerencsések közé tartozom, akik elmondhatják magukról, hogy nem terhesek voltak, hanem várandósak. Tudtad, hogy óriási különbség van a kettő között, ha jobban a mélyére ásol a témának? A terhességet néha tényleg tehernek éled meg, kezdve a reggeli rosszullétekkel, később ízületi fájdalmakkal, a hullámzó hangulattal, amit a hormonok felborulása okoz.

Én a falánkságon kívül semmi ilyesmit nem éltem át - szerencsére.

Természetesen ezt nem úgy kell elképzelni, hogy random idegenek és kismama-simogatók rohantak le a villamoson. A közeli ismerősök, barátok, kollégák, rokonok kaptak vérszemet. Mindenáron érezni akarták, mikor a baba épp NB1-es meccset játszik a hólyagommal, vagy épp tudtomra adja, hogy le ne merjek ülni - ha én pihentem, akkor ő abban a minutumban aktívkodni kezdett a hasamban.

Azt természetesen imádtam, mikor a férjem finoman a hasamra tette a fejét, vagy épp az esti tévézés közben simogatta, vagy kommunikált a babával kintről. Azt viszont nehezen viseltem, mikor az egyik kolléganőm, amikor bementem a céghez ideiglenesen leszámolni, azonnal letámadott, és kérdezés nélkül mindkét tenyerét a hasamra tapasztotta, miközben széles mosollyal a képembe vigyorgott.

"Jaj, Lucuskám! Ez annyira izgalmas dolog lehet most! Milyen érzés, mikor megmoccan a kis bogyóka odabent?"

Nehezemre esett nem odébb ugrani az iroda túlsó felébe. Megerőltettem magam és rámosolyogtam: "Fura, de nagyon szeretem." – feleltem, és lesöpörve a hasamról a kezét, én kezdtem el dédelgetni a babámat kívülről, majd amilyen gyorsan tudtam, távoztam.

A tágabb családban a kisgyerekek voltak oda érte nagyon... akárhányszor családi ebédet ültünk, folyton a közelemben voltak, hol az egyik, hol a másik, hol mindegyik mancsa, füle a hasamon pihent... Várandósként nem illett, de az ilyen piócás pillanatokban időnként eszembe jutott, hogy mennyire idegesít engem ez a korosztály... Aztán gyorsan átkattintottam az agyamat és mantráztam, hogy én kicsivel jobb neveltetést fogok adni a saját gyerekemnek. Az elsőszámú lecke az lesz, hogyan ne tolakodjunk be mások aurájába...

Isten lássa lelkemet... a leendő nagymama és a legjobb barátnőim is az őrületbe kergettek. Előbbi talán jobban várta a babát, mint mi magunk (bár ezt magamban erősen cáfoltam, mert anya tuti nem várta már, hogy újra hason alhasson...), és ezt aktívan ki is fejezte. Mindennap videotelefonálnunk kellett, elmesélnem milyen volt a napom, miket csinált a baba a hasamban, sőt, mutatni is neki, mikor én épp a kanapén feküdtem, a baba pedig kifelé jelezte nekem nyugalmam iránti elégedetlenségét, és majd' kitört a hasamból a kis lábaival.

A barátnőimmel a bevásárló körutak és közös ebédek Luca-pocak-ajnározásba mentek át, és esküszöm volt, hogy egy zsúfolt étteremben ülve nyúlkáltak a hasamhoz és beszéltek a babához, mintha már ő is ott lett volna velünk...

A várandósság vége felé már inkább éreztem magam terhesnek. Gondterhesnek, mintsem boldog, kicsattanó, várandós nőnek. Egy dolgot vártam már, de nagyon: hogy végre megszülessen a baba és abbamaradjon a pocaktapi és ne kelljen mézes-mázos mosollyal azt felelnem a „Szabad?" kérdésre, hogy „Persze", és hagynom, hogy izgatott kezek kommunikáljanak a babámmal kintről...

Luca történetét Pokk Brigitta jegyezte le

Nyitókép: Shutterstock