Megszabadultam a hajamtól, és ezzel együtt a félelmeimtől is

Mert én nem hirtelen felindulásból, egy idegösszeomlás közepette szabadultam meg nőiességem legszebb ékétől. Hónapokig mérlegeltem, tervezgettem, és aztán tiszta fejjel elhatároztam: a 18. születésnapomon kopaszra borotválom a fejem. És komolyan mondom: életem legjobb döntése volt.

És amikor egy forgalmas kereszteződéshez értem, egy addig soha nem tapasztalt élményben volt részem: nem állt meg egyetlen autó sem, hogy átengedjen! Egy se. Ott álltam percekig, és semmi. Ilyen velem azelőtt sose történt!!!

Ekkor gondolkodtam el először azon, hány dolog van még, amit csak a külsőmnek köszönhetek? Ekkor gondoltam bele először abba, hogy minél inkább megfelel valaki az aktuális szépségideálnak, annál több pozitív diszkriminációban van része.

Aztán egyre több erre utaló jelet vettem észre. Mintha a "szép" embereknek minden egy kicsit könnyebb lenne. Kicsit több kedvességet kapnak, kicsit elnézőbbek velük, kicsit könnyebben nyílnak meg előttük ajtók. Aztán én is egyre többször kaptam meg:

Tudom, hogy egy ilyen szörnyű betegség a lelket is megviseli, és a hajhullás sokkal látványosabb, mint egy visszafordíthatatlan májkárosodás. De azért racionálisan szemlélve a dolgot: haj nélkül lehet élni. Pláne, hogy az esetek nagyobb százalékában visszanő.

De minden észérv ellenére nagyon is átéreztem a félelmeit. Sőt, szerintem minden nő átérzi, aki valaha sírt már a fodrásztól kijövet az elrontott frizurája miatt. Hiszen még azok a nők is, akik olyan kemények és erősek, hogy a pokol összes démonával szembe mernének nézni, vigasztalhatatlan zokogásban törnek ki egy elrontott frufru miatt. De miért?

Tényleg ennyire kiborító, ha pár hétig egy picit kevésbé leszünk szépek, mint ahogy megszoktuk? Miért függünk ennyire a külsőnktől? Talán, mert a lelkünk mélyén mind attól félünk, hogy csinos külső nélkül az autósok nem engednének át minket a kereszteződésen? És talán az élet egyetlen kereszteződésén se jutnánk át önerőből...?

Hogy ezt megtudjam, meg kellett szabadulnom a "jó nőségemtől"- és ezzel minden ki nem érdemelt előnytől, amit pusztán ennek köszönhetek. Szóval választhattam: vagy egy évig hordhatom azt a ronda melegítőt a kukássapkával, vagy kiragasztom a kopasz Natalie Portman fényképét a szobám falára, és elkezdek erőt gyűjteni. És mivel nem igénytelen akartam lenni, hanem csak ki akartam lépni a skatulyából, amibe kerültem, az utóbbit választottam. És bizony felszabadító élmény volt. Az a pár hét, amíg visszanőtt a hajam, egy életre helyrebillentette az önértékelésem.

És amúgy meg vagyok elégedve az eredménnyel.

Igen, valóban nem egyből széles mosollyal köszöntöttek a pénztárosok, a BKV-ellenőrök, a portások, és általában bármilyen idegen, de pár perc után a fellépésemmel elértem náluk, hogy udvariasak, kedvesek és jóindulatúak legyenek –, pont mint azelőtt.

Persze magánéleti szempontból is tanulságos volt. Voltak pasik, akik úgy eltűntek a közelemből, mintha sose lettek volna. De örömmel jelentem, sokan pont a "bátor döntésem" miatt kezdtek el érdeklődni irántam. És az is kiderült, kik azok, akiknek nem számít, hogy nézek ki, amíg belül olyan maradok, amilyen.

De már azt is tudom, akármit is hoz az élet – ráncokat, betegséget, műtéti hegeket, felszaladó kilókat vagy épp elrontott frufrukat –, nem a külsőmtől függ, értékes ember vagyok-e, vagy sem. Hanem tőlem. És azon, hogy mit kezdek az életemmel.

Nyitókép: Shutterstock