Én mindenemet neked adtam, te pedig cserébe jól átvertél

Azt hiszem, azonnal felfigyelt rám, de csak idővel próbálkozott be nálam. Kiküldött nekem egy italt, egy cetlivel. Utóbbin rajta volt a telefonszáma és az, mikor végez. Van önbizalma, gondoltam magamban, de kíváncsivá tett. Az este végén megvártam Karcsit. Azt mondta, ő hallomásból tudja, hogy engem Emesének hívnak, így voltaképp minden lényegeset tudott rólam, ami elsőre szükséges. Hajnalig sétálgattunk a Dunaparton, majd úgy búcsúztunk el, hogy este találkozunk. Megbeszéltük mikorra menjek a bárba, én pedig így tettem.

Karcsi egy határozott pasi volt. Nem rejtette véka alá sem a véleményét, sem az akaratát. Úgy volt képes húzogatni a szálakat a saját javára, hogy voltaképp az ember lánya észre sem vette, én is utólag döbbentem csak rá, mit művelt velem... Én még tanultam az egyetemen, mellette csak részmunkaidőben dolgoztam. Hárman éltünk a csoporttársaimmal egy albérletben. Karcsi töltötte ki az összes többi, szabadon maradó időmet. A tenyerén hordozott - minden értelemben.

Pár hónap múlva aztán rávett, hogy költözzünk össze. Ő is barátokkal élt együtt, és kevés alkalommal tudtunk meghitten, ketten lenni. Azt mondta, bízzam rá magam. Vegyünk ki együtt egy megfizethető albérletet, ami csak a miénk lesz. Egyik este már egy lakáskulccsal fogadott a randinkon, aminek sokkal jobban örültem, mintha például azonnal egy gyűrűt adott volna. Őszintén szólva, elég hamar rábólintottam a dologra. Lepapíroztuk, amit szükséges volt és egyetlen hétvége alatt belaktuk az albérletünket. Látszólag minden felhőtlen és kiegyensúlyozott, szinte már tökéletes volt. Vagy legalábbis akkor úgy tűnt.

Amint összebútoroztunk, észrevétlenül átfordultak a dolgok. Az anyagiak nagyobb részét én intéztem, leszámítva Karcsi albérlet részét. Én vásároltam, én vettem meg bizonyos dolgokat, én töltöttem fel a hűtőt és a nasis szekrényt, vagyis a kártyám, amit Karcsi bizonyos időközönként használt, mert azt az elvet vallottuk, hogy „ami az enyém, az a tiéd is", csakhogy ez egyoldalúan működött. A számos, banki értesítő üzenet után döntöttem úgy, hogy letiltatom a kártyámat, így, bár folyton elvitte, használni nem tudta azt.

Eléggé beszűkült az életem. Pár hónap alatt Karcsi vált az origómmá. Egyszeriben már nem volt időm a barátaimra, a tanulmányi eredményeim is hanyatlottak és a családomhoz sem jártam haza. Csak mi ketten voltunk. Kirándultunk, éttermekbe jártunk, buliztunk, szinte mindent együtt csináltunk és nem én akartam, hogy más befurakodjon az életünkbe. Dacára annak, hogy mindezek tudatában én egyre kevesebb és kevesebb lettem...

Majdnem egy évig ment ez így, amikor egyik este, munka után be akartam nyitni a lakásba, de a kulcsom felmondta a szolgálatot, vagyis, mint kiderült, a zár lett kicserélve. Próbáltam a kukucskálón át leselkedni, és egy jóformán üres nappali-konyha kombinációt láttam a szűkített, kerek résen át. Nem hittem a szememnek.

A másodperc törtrésze alatt lettem nincstelen, szó szerint. Nem volt hol aludnom, laknom, nem volt váltás ruhám. Az ajtónak támaszkodva lecsúsztam a lábtörlőre, és zokogva próbáltam hívni Karcsit, de a gépi hang szinte röhögve közölte velem, hogy ezen a számon előfizető nem kapcsolható... Amikor elmentem a munkahelyére, kiderült, hogy már hetek óta nem dolgozik ott. Lenyúlta minden értékem és szőrén-szálán eltűnt. Én pedig ott maradtam az összetört szívemmel és a dühvel, mégis hogy lehettem ennyire ostoba....

Emese és Karcsi történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock