Nemrég feltűnt valami. Miután hazaértem, elkezdtem ecsetelni a napomat a kedvesemnek, tőle viszont alig néhány szó hangzik el az ő napjával kapcsolatban. Be nem áll a szám, elhadarok mindent, onnantól kezdve, hogy mit álmodtam, mi bosszantott fel a villamoson, és mire gondoltam, miközben az első, a második és a harmadik kávémat ittam. Aztán beszámolok neki a hirtelen jött világmegváltó terveimről, valamint arról, hogy miközben kigondoltam ezeket, mit éreztem, s még több érzést zúdítok a nyakába. Majd amikor elkezdem kérdezgetni, hogy vele mizu, csak egy-egy félmondatot tudok kiszedni belőle.
Ha valami fáj, netán szomorú vagyok, vagy csak úgy létezem, azt képtelen vagyok magamban tartani. Számomra elképesztően fontosak az érzések, és azoknak a megélése. Megszoktam, hogy a családom és a barátnőim között kiadhatok magamból mindent, és cserébe a másik is így tesz. Nekem ez a "normális".
Nála viszont hosszú napokba, sőt, előfordul, hogy hetekbe telik, mire elmond egy-egy érzést, megélést, álmot. Valamikor akkor, amikor már feldolgozta, és tud róla érzelmek nélkül beszélni. Vagy akkor, amikor már annyira feszíti, hogy képtelen magában tartani.
Pontosan ezért, minden egyes alkalommal, amikor látom rajta, hogy éppen megnyílni készül, igyekszem egy nagyon biztonságos és nyitott közeget teremteni neki ehhez, hogy érezze, itt nem ciki megélni az érzelmeket. Idővel pedig talán neki is egyre könnyebben fog menni.
A mai napig nem tudom megszokni, hogy amikor egy férfival beszélek, és szóba kerülnek az érzelmek, többnyire milyen ridegen reagálnak. Hiába kerülnek szóba a rossz napok, a mindennapi stressz, a csalódások, az apró, bosszantó vagy akár nagyobb problémák. Amint feljön egy olyan téma, ahol "kevésbé férfias" érzelmek kerülnek terítékre, többnyire lezárnak. "Ja, én nem stresszelek" vagy "Nem tudom, mikor sírtam utoljára".
Sokszor úgy csinálnak az emberek - nők, férfiak egyaránt - mintha a férfi lenne a megingathatatlan, mindig határozott, mindig keménykezű, szűkszavú, marcona alak, akinek nem lehet a közelébe férkőzni, őt csak messziről lehet csodálni. Ha pedig nem ilyen, akkor már nem is férfi.
Számtalanszor olvastam, hallottam, láttam azt a meglepően elmés randitippet, hogy meg kell dícsérni a férfit. Éreztetni kell vele, hogy fontos, jól esik, amit csinál, értékeljük, ha megszerel valamit. Indokként általában az van mögé biggyesztve, hogy "mert akkor lehozza cserébe a csillagokat is". Dehát kinek ne esne jól az, ha valaki kifejezi, hogy értékel minket, attól függetlenül, hogy férfi vagy nő?
Nem szomorú valahol, hogy egy ilyen alapvető, emberi gesztus számtalan férfi esetében bőven elég ahhoz, hogy meghódítsuk a szívét? Csak egy kicsi kedvesség és elismerés, aztán máris a tiéd.
Pedig - meglepő módon - a férfiak is érző lények. Nem szabadna azt elvárni tőlük, vagy nekik elvárni saját maguktól, hogy kívül-belül olyan kemények legyenek az izmaik és az érzelmeik is, mint a Dávid-szobor.
Nyitókép: shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.