Régen bőven elég volt a boldogságomhoz az, hogy süt a nap

Amikor még egyetemre jártam, minden nap vonatoztam oda és vissza. Nem volt hosszú az út, hozzávetőleg 50 perc. Mivel egyetem mellett dolgoztam is, a napjaim úgy teltek, hogy legkésőbb 6-kor felkeltem, elmentem az egyetemre, utána siettem dolgozni, ahol 19-kor végeztem. Nem volt sok időm magamra, így ez a kétszer 50 perc volt az énidőm akkortájt. Ezt az időt használtam ki a feltöltődésre. Ez volt az az idő, amikor igazán egyedül lehettem. Így olvastam, zenét hallgattam, vagy csak néztem ki az ablakon.

Bármilyen nehéz napom volt, esetleg rossz volt a kedvem, ezek a vonatutak mindig felvidítottak, és ehhez csupán egy kis napsütésre volt szükségem.

Amint felszálltam a vonatra, majd leültem, elkezdtem figyelni a gyönyörű napsütést az ablakon keresztül. Hirtelen minden sokkal szebbnek és jobbnak tűnt. Még akkor is, ha egyébként úgy éreztem, minden épp széthullik körülöttem. Ezek a vonatutak voltak számomra a biztonságot jelentő kis "kilépők" az élet nehézségeiből. Ott és akkor semmi más nem számított, csak az, hogy az élet valójában nagyon szép.

A másik ilyen "kilépőm" az volt, ha beültem valahova egyedül egy kávéra. Lényegében elvittem magamat randizni. Ilyenkor volt időm megállni és feltöltődni egy kicsit. Leültem és számot vetettem magammal. Azonnal szebb fényben láttam a világot.

Aztán valahogy vége szakadt ezeknek a magányos randevúknak. Hibáztathatnám a pandémiát, hiszen így már nem vonatoztam az egyetemre, és nem tudtam kávézni sem. De mind tudjuk, hogy azóta sok víz lefolyt a Dunán, és már bőven van lehetőség a kimozdulásra. Az egyetem pedig már rég véget ért, és valószínűleg már sosem fogom újra átélni ezeket a csodálatos, 50 perces vonatutakat.

Azt hiszem, mi emberek hajlamosak vagyunk beleveszni a rosszba. Ha gyönyörűen süt a nap, csak azt vesszük észre, hogy bántja a szemünket a vakító fény. Ha nagy ritkán esik a hó, nem állunk meg gyönyörködni benne, hanem morgolódunk, amiért zavar keletkezik a tömegközlekedésben, és latyakos lesz a ruhánk. A sort a végtelenségig lehetne folytatni.

Bevallom, én is hajlamos vagyok mindenben a rosszat észrevenni. Ha kimegyek az utcára, mindig az tűnik fel előbb, amiről úgy gondolom, hogy nincs rendben. Ilyen az utcán eldobott szemét, vagy az, hogy sokan milyen figyelmetlenek. Ha véletlenül tömegbe kerülök, és valaki szimpla figyelmetlenség miatt szinte fellök, sokkal tovább hordozom magamban ezt az emléket, mint azt, amikor másvalaki udvariasan előre enged az ajtóban. De erre is csak a közelmúltban jöttem rá.

Nem kérdés, hogy az utóbbi években az egész világnak van oka búslakodni. Sokan kerültek nehéz helyzetbe, sokan vesztették el a szeretteiket, talán bizalmatlanabbak is lettünk egymással és az egész világgal szemben.

Mégis, azt hiszem, hogy az életünk olyan, amilyenné mi tesszük. Nem arra gondolok, hogy pikk-pakk mindenki manifesztáljon magának egy zsák pénzt, akinek meg nem sikerült, az magára vessen. Úgy értem, hogy ha nem kapjuk el időben a negatív gondolatainkat, és hagyjuk, hogy elússzunk a szomorúság sodrásával, egy idő után tényleg csak rossz dolgok fognak velünk történni, és bárhova nézünk, csak a pusztulást fogjuk látni. Persze, ez még akkor sem lesz igaz így, ahogy leírtam, pusztán egyre érzéketlenebbé válunk az élet szépségei felé, és hiába történnek velünk csodálatos dolgok, mi csak a rosszat fogjuk észrevenni.

Ahhoz, hogy ne daráljanak be minket a szürke mindennapok, szükségünk van arra, hogy mi magunk tegyük széppé a napjainkat. Akár egy magányos, napsütéses vonatúttal, akár egy finom kávéval.

Talán csak meg kellene tanulnunk ismét látni és értékelni életünk aprócska szépségeit.

Nyitókép: Shutterstock