Amikor apu meghalt, részben mind megsemmisültünk. Anyuval magunkra maradtunk. Én tizenhét voltam, és nagyon hamar fel kellett nőnöm. Vagy legalábbis hamarabb, mint terveztem.
Suli mellett és után nem buliztam, hanem dolgoztam. Úgy éreztem, be kell segítenem, nem akartam, hogy anyu vigyen mindent a vállain. Ő azt akarta, hogy éljek, én azt akartam, hogy vegyen vissza a lendületből. Bár tudtam, hogy számára a munka menekülés és figyelem elterelés, nem akartam, hogy a gyász miatt belerokkanjon a sok munkába.
Nagyjából másfél évvel a tragédia után, egyik nap benéztem anyuhoz a tisztítóba. Váltottunk pár szót, mikor megjelent egy férfi, hogy elvigye a tiszta kabátjait. Kedvesen, tisztelettudóan viselkedett anyuval, aki mosolyogva adta át neki a ruhazsákot. A pasi visszavillantott rá egy szimpatikus mosolyt, majd távozott. Mikor elhagyta a helyiséget, anyura néztem. Továbbra is feketében járt és a karikagyűrűjét is viselte még.
- Te, anyu. Azt vágod, hogy ez az alak flörtölt veled?
- Ugyan már, Iván! - tromfolt le. - Azért, mert tudott köszönni?
- Nem. Azért, mert tudott köszönni, viszonozta a mosolyod és aktívan tartotta a szemkontaktust. - Anyu értetlenül pislogott rám. - Szemezett veled, anyu!
- Oh, ugyan már! Neked nincs jobb dolgod?
- De, igen. Edzés! Majd otthon találkozunk! - Nyomtam az arcára egy puszit és otthagytam.
Három hónapon keresztül, minden második héten összefutottam a férfival a tisztítóban. Időről-időre kommunikatívabb lett; megkérdezte anyutól, hogy van, milyen napja van, ilyesmi. Egyre hosszabb párbeszédeket folytattak. A férfi kezén nem láttam gyűrűt, anyu viszont továbbra sem vált meg az övétől. Az egyik vacsora közben lenyeltem az épp rágott falatot és vettem a bátorságot, hogy megkérdezzem:
- Figyelj csak... azon gondolkodtam, hogy... nem kéne azt már levenned? - Böktem az állammal a keze irányába. Anyu a gyűrűre nézett. Megforgatta az ujján, majd rám emelte a tekintetét. Egy pillanatnyi félelem suhant át az arcán. - Ideje továbblépned. Nem fog haragudni, ha újra boldog leszel. De a gyűrű visszatartó erő. Neked, és az esetleges udvarlóknak is.
- Öreg vagyok én már bohócnak, fiam - mondta és bekapott egy újabb falatot.
- Az ember sosem lesz öreg a boldogsághoz. Társas lények vagyunk. Ha én egyszer elköltözöm, vagy valami, akkor te egyedül maradsz, azt pedig nagyon nem szeretném.
- Ne félts te engem. Ott a munka, meg az itthoni teendők...
- Igen. Ott a munka, meg az a jó fej hapsi, aki gyakran jár be... szerintem bejössz neki, de amiatt - bökök újra a gyűrű felé - nem mer lépni, mert azt hiszi foglalt vagy. - Anyu bizonytalanul pislog. - Figyelj, engem nem zavarna, ha lenne valakid. Sőt, örülnék is neki.
- Tényleg?
- Persze! Én a suli és a munka miatt úgyis csak futtában tudok veled lenni, vagy csak így esténként... de az mégis más lenne, ha lenne valaki még az életedben, akire számíthatsz. Szóval... ha az a pasi lépni akar, hagyd és ne utasítsd vissza. – Mosolygok biztatóan anyura, majd folytatjuk az evést.
A beszélgetésünk után két héttel anyu levette a gyűrűjét és gondosan elrakta az ékszeresdobozába. Nagyjából fél évvel később pedig randizni kezdett a tisztítós-pasival. Egy vacsora keretein belül én is megismertem és továbbra is szimpatikusnak találtam. Nem akart pöffeszkedni, vagy apu helyére lépni, amiért végtelenül hálás voltam neki. Örültem, hogy anyu boldog, kilépett a gyász árnyékából és újra kezdte... Szerintem apu is pont így akarta volna.
Iván és édesanyja történetét Pokk Brigitta jegyezte le.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
