Apu halála után én biztattam anyut, hogy ismerkedjen

Suli mellett és után nem buliztam, hanem dolgoztam. Úgy éreztem, be kell segítenem, nem akartam, hogy anyu vigyen mindent a vállain. Ő azt akarta, hogy éljek, én azt akartam, hogy vegyen vissza a lendületből. Bár tudtam, hogy számára a munka menekülés és figyelem elterelés, nem akartam, hogy a gyász miatt belerokkanjon a sok munkába.

Nagyjából másfél évvel a tragédia után, egyik nap benéztem anyuhoz a tisztítóba. Váltottunk pár szót, mikor megjelent egy férfi, hogy elvigye a tiszta kabátjait. Kedvesen, tisztelettudóan viselkedett anyuval, aki mosolyogva adta át neki a ruhazsákot. A pasi visszavillantott rá egy szimpatikus mosolyt, majd távozott. Mikor elhagyta a helyiséget, anyura néztem. Továbbra is feketében járt és a karikagyűrűjét is viselte még.

- Te, anyu. Azt vágod, hogy ez az alak flörtölt veled?

- Ugyan már, Iván! - tromfolt le. - Azért, mert tudott köszönni?

- Nem. Azért, mert tudott köszönni, viszonozta a mosolyod és aktívan tartotta a szemkontaktust. - Anyu értetlenül pislogott rám. - Szemezett veled, anyu!

- Oh, ugyan már! Neked nincs jobb dolgod?

- De, igen. Edzés! Majd otthon találkozunk! - Nyomtam az arcára egy puszit és otthagytam.

Három hónapon keresztül, minden második héten összefutottam a férfival a tisztítóban. Időről-időre kommunikatívabb lett; megkérdezte anyutól, hogy van, milyen napja van, ilyesmi. Egyre hosszabb párbeszédeket folytattak. A férfi kezén nem láttam gyűrűt, anyu viszont továbbra sem vált meg az övétől. Az egyik vacsora közben lenyeltem az épp rágott falatot és vettem a bátorságot, hogy megkérdezzem:

- Figyelj csak... azon gondolkodtam, hogy... nem kéne azt már levenned? - Böktem az állammal a keze irányába. Anyu a gyűrűre nézett. Megforgatta az ujján, majd rám emelte a tekintetét. Egy pillanatnyi félelem suhant át az arcán. - Ideje továbblépned. Nem fog haragudni, ha újra boldog leszel. De a gyűrű visszatartó erő. Neked, és az esetleges udvarlóknak is.

- Öreg vagyok én már bohócnak, fiam - mondta és bekapott egy újabb falatot.

- Az ember sosem lesz öreg a boldogsághoz. Társas lények vagyunk. Ha én egyszer elköltözöm, vagy valami, akkor te egyedül maradsz, azt pedig nagyon nem szeretném.

- Ne félts te engem. Ott a munka, meg az itthoni teendők...

- Igen. Ott a munka, meg az a jó fej hapsi, aki gyakran jár be... szerintem bejössz neki, de amiatt - bökök újra a gyűrű felé - nem mer lépni, mert azt hiszi foglalt vagy. - Anyu bizonytalanul pislog. - Figyelj, engem nem zavarna, ha lenne valakid. Sőt, örülnék is neki.

- Tényleg?

- Persze! Én a suli és a munka miatt úgyis csak futtában tudok veled lenni, vagy csak így esténként... de az mégis más lenne, ha lenne valaki még az életedben, akire számíthatsz. Szóval... ha az a pasi lépni akar, hagyd és ne utasítsd vissza. – Mosolygok biztatóan anyura, majd folytatjuk az evést.

A beszélgetésünk után két héttel anyu levette a gyűrűjét és gondosan elrakta az ékszeresdobozába. Nagyjából fél évvel később pedig randizni kezdett a tisztítós-pasival. Egy vacsora keretein belül én is megismertem és továbbra is szimpatikusnak találtam. Nem akart pöffeszkedni, vagy apu helyére lépni, amiért végtelenül hálás voltam neki. Örültem, hogy anyu boldog, kilépett a gyász árnyékából és újra kezdte... Szerintem apu is pont így akarta volna.

Iván és édesanyja történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock