Ne a másiktól várd, hogy a sérüléseidet kibogozza és kiszeresse belőled!

Hányszor léptem korábban ugyanabba a folyóba és hányszor okoltam a rossz sorsomat, a családi karmámat azért, mert újra és újra ugyanolyan kapcsolatoknak nevezett viccparádékba bonyolódtam?

Hányszor fordult elő, hogy a sebeimet nyalogatva ugrottam rögtön a következő párkapcsolatba, hogy aztán ugyanúgy járjak, mint előzőleg? Mikor lett elegem? Egy ominózus szakítás kellős közepén, amikor döbbenten figyeltem, hogy én magam bojkottálom a kapcsolatomat, ugyanazt a megszokott sémát játszva, mint amit addig mindig, minden esetben ismételtem.

Elhűlten figyeltem magamat, micsoda idióta módon viselkedem. Akkor határoztam el, valamit kezdenem kell ezzel az egész párkapcsolatosdival, mert bár akkorra tisztában voltam azzal, milyen viselkedési mintákat hoztam otthonról és mit pakoltam én külön magamra még pluszban, változtatni, máshogyan csinálni mégsem tudtam. Pont úgy jártam, mint sokan mások, hajtogattam, hogy na, én aztán biztos nem fogom úgy csinálni, mint a felmenőim, ezt a részét legalábbis nem, valahogy változtatni kell és kész!

Talán az egészben az volt a szerencsém, hogy fiatal voltam, volt időm bőven és hajlandó is voltam dolgozni magamon, mert azt azért viszonylag korán felismertem, enélkül semmi sem megy az életben. Ha hülye vagyok, és ugyanazt ismételgetem, az eredmény is mindig ugyanaz lesz, tehát találnom kell egy másik mintát, s azt be kell vésni magamban, magamnak, hogy többé ne kövessem el ugyanazt a hibát. Arra jutottam, hiába igaz, hogy otthonról hoztam az alapokat, mégsem hibáztathatom ezért életem végéig a szüleimet, mert azzal csak takaróznék.

Forrás: Shutterstock

Kínomban azért elvihorásztam azon, melyik a könnyebb út: amikor benne vagyunk a pocsék helyzetben, ismerjük minden szegletét, mechanizmusát, könnyű belekényelmesedni, ezért ez könnyebb útnak tűnik, de valójában szívás, mert a rosszba ragasztom bele magam. Az önismeret útja pedig szintén szívás, mert az elején, amíg dolgozzuk ki magunkból a nem működő, idejétmúlt, fájdalmas szembesülésekkel járó dolgainkat, arra mindent lehet mondani, de azt, hogy könnyű út, azt nem.

Ekkorra már tele voltam sérülésekkel, negatív tapasztalatokkal, de társas lényként mégis vágytam a másokkal való kapcsolódásra, a párkapcsolatra, viszont azt már szerettem volna elkerülni, hogy magammal vigyem ezeket a mintákat, és nem akartam a másik feltől várni azt, hogy sérüléseimet kibogozza, kiszeresse belőlem. Részletezni fölösleges, mindenkinek más módszerek segítenek, a lényeg az, hogy hosszú időbe telt ugyan, de sok mindenre rájöttem, sok mindent átprogramoztam. Nem volt könnyű. Egyáltalán nem.

Ekkor eszméltem rá először, amit magamról gondolni vélek, köszönő viszonyban sincs a valósággal és be kell vallanom, ez a fajta szembesülés a padlóhoz vágott. Persze, felálltam onnan, a módszereim használtak, nem adtam fel, szedegettem szét a régi énemet és rakosgattam össze az újat.

Végül arra jutottam, azért nem működött addig soha, egy kapcsolatom sem, mert én nem voltam önmagam, én nem voltam egész, nem voltam teljes és egészséges, a másiktól vártam, hogy kibogozzon, gyógyítson. Pedig a másikkal való kapcsolódás, főleg egy társsal való szövetkezés nem erről szól. Hanem arról, hogy két, önmagában teljes és egészséges ember kapcsolódik, akik nem egymástól várják, hogy azért legyen jó kedvük, azért legyenek csak boldogok, mert a másik ott van.

Nem kapaszkodnak egymásba görcsösen, egyedül is képesek létezni, önmagukban erősek, s így tudnak egészséges formában együtt létezni, a legjobbat kihozni a másikból. Ma már harmonikus házasságban élek, s mélyen hiszem, ez azért lehet így, mert az előbb említett utat mindketten végigjártuk. Azt nem mondom, egyikőnknek sincsen semmi, amire ugrik vagy amit be kell gyógyítania, de a fontos az, mindig dolgozunk magunkon, nem a másiktól várjuk, hogy megmentsen, viszont örömmel elfogadjuk egymás meglátását, véleményét. Így lett teljes a kör.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek