Mindig csak az lebegett a szemeim előtt, hogy a saját malmomra hajtsam a vizet

Vannak, akik nem elég bevállalósak és nem állnak bele az életbe. Kihátrálnak, elbújnak, feladják, csak hagyják őket békén. Én nem ilyen vagyok. Mind a munkámban, mind a magánéletemben arra törekszem, hogy mindent kontroll alatt tartsak. Úgy, ahogy én akarom.

Mostanra már a feleségem is megszokta az életstílusomat. Pedig kezdetek-kezdetén teljesen elítélte az életfilozófiámat. S, hogy miért is volt neki ellenszenves? Mert a lényege az, hogy mindig arra törekszem, hogy a saját malmomra hajtsam a vizet. Hogy ezért mit kell megtennem, az sosem érdekelt. Nem foglalkozom a veszteséggel, amit magam körül okozok emiatt. A sors fintora, hogy a feleségemet is így ismertem meg. Ő is elszenvedője volt ennek a hozzáállásomnak, mégis ő volt az egyetlen, aki velem tartott ezen az úton.

Munkahelyen találkoztunk. Mondhatni a felettese voltam, és mindent megtettem, hogy ne kerüljön a helyemre, mert potenciális veszélyt jelentett rám nézve a szakmai tudása miatt. Két végén égettem a gyertyát: először is a főnöknél próbáltam beállítani úgy, mintha egy újonc lenne, dacára a számos papírjának és referenciájának. Nekem is bizonyítania kellett, s habár jól végezte a munkáját, nekem köszönhetően mindig került egy kis homok a gépezetbe. Ez pedig megingatta a főnök bizalmát felé.

Másodszor, elcsábítottam őt. Habár tudtán kívül mondhatni szabotáltam azt, hogy előre léphessen, közben próbáltam a közelébe férkőzni, hogy véletlenül se fogjon gyanút. Bevált. A feleségem öt hónap múlva a tenyeremből evett. Reggelente együtt kávéztunk, mindig megmutatta nekem a prezentációit, számított a segítségemre, adott a véleményemre. Mondhatni, túl könnyű dolgom volt. Egészen addig, míg a főnök be nem hívott egyszer az irodájába.

Forrás: Shutterstock

- Lipót, tudnánk váltani egy-két szót? - közben hívogatóan intett az ujjával.

- Persze! - feleltem, és a legnagyobb higgadtsággal beléptem az irodájába.

- Tudom, hogy minden helyzetet bajnoki hidegvérrel kezelsz. Ezért szeretnélek megkérni, hogy az új munkatársaddal közöld, hogy nem veheti át a helyedet.

- Győzelem! - ujjongtam magamban, de az arcom sem rezzent.

- Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket?

- Kétségtelen, hogy tapasztalt, és érti a dolgát. De mégis érzek egyfajta bizonytalanságot és ha csak minimálisan is, de az elvégzett munkája sosem tud százszázalékos lenni.

- Bízd csak rám - Bólintottam, majd utamra engedett.

Magamban győzelmi táncot jártam. Hála annak, hogy megint jól mozgattam a szálakat, megmaradt a pozícióm és a főnök jobban számított rám, mint valaha. A feleségem éppen a büfében volt, amikor odamentem hozzá, hogy közöljem vele a rossz hírt. Hatalmas, barna szeme és vékony vonallá préselt ajka (ami a könnyek visszatartását jelenti nála) sem tántorított el, vagy keltett bennem bűntudatot. Kellett volna? Nem tudom biztosan.

Mindenesetre majdnem egy évvel azután, hogy közöltem vele: kikosarazták abból a pozícióból, amire építhette volna később az életét, randizni kezdtünk. Sose szakadt meg igazán a kapcsolatunk, sőt, hogy a fókuszomban tartsam és ő se feledjen engem olyan könnyen, időnként megkerestem őt és tanácskérésnek álcázva felhívtam, vagy cseteltünk időről-időre. Persze konkrétan sose volt szükségem plusz agyra, amivel gondolkodhatok, de elengedni sem akartam. Valami nagyon vonzott benne.

Ma már férj és feleség vagyunk. Én azonban semmit nem változtam. Van egy boldog gyermekünk is, aki remélhetőleg hasonlóan jó lapokat fog osztani magának később az életében. Tanítani ezt nem lehet, szóval remélem tőlem is örökölt valamit. Egyelőre az édesanyjára hasonlít, ezért hagyom őket kibontakozni, én pedig evezek tovább a vízen, amit a saját malmomra hajtok...

Lipót történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek