Nem vagyok bolond, de hiszek abban, hogy a tárgyaknak igenis lelkük van

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én a hűségesek csoportjába tartozom. Erősen kötődöm. És nem csak a kedvenc családtagjaimhoz, szerelmemhez, hanem az otthonomhoz, tárgyaimhoz is ragaszkodom. Szeretek velük beszélgetni, gondoskodni róluk, jólesik ápolni, oltalmazni, és magaménak tudni őket. Megfigyeltem, hogy amikor egyensúlyban vagyok és figyelmesen bánok a környezetemmel, akkor válaszként én is megkapom a törődést. Mert a tárgyaknak lelkük van, és szinte életre kelnek egy kis simogatástól.

Szia ház, szia kert, szia otthon!

Öt éve is lehet annak már, hogy szerelmemmel kettecskén, itt élünk a fenyőfák ölelte zöld zsalugáteres házikóban a harapós levegőjű szigeten. Eleinte furcsán nézett rám a drága, amikor azon kapott, hogy beszélgetek a kávéfőzővel, vagy a sétánkból hazatérve, hangosan köszöntöm a házunkat, a kertet és a küszöbön átlépve az otthont is üdvözlöm. Talán gyermekkorom első mackójával kezdtem a társalgást, valahogy úgy, ahogy minden gyerek eldiskurál a képzelt barátaival.

Ahogy cseperedtem, anyumat figyelve ellestem egy - két törődés mozdulatot és később én is egészen jól kijöttem a növényekkel. Szólongattam őket, gyengéden átsimítottam leveleiket és megszabadítottam őket a porcicáktól. Szinte hallottam, ahogy fellélegeznek és kórusban súgják: "Köszönjük!". Hálájuk jeléül az Orchideák rendre megajándékoznak virágaikkal, ahogy a Flamingóvirág és a Mocsári pálma is folyton-folyvást friss levelet hoznak.

Aztán később, az agykontrollal begyakorlott bab-kísérlet csak megerősített abban, hogy nem vagyok bolond, csupán tárgyakkal suttogó. Az a babcsíra, amelyhez beszéltem a pár nap alatt felkúszott a plafonig, míg a másik, szintén vizes vattába csomagolt elhanyagolt társa pedig majdnem belehalt a magányba. A különbség csak annyi volt, hogy az egyikükkel törődtem.

Mert a tárgyaknak lelkük van és szinte életre kelnek egy kis simogatástól.

Szeretek figyelni, kíváncsi vagyok az emberekre, dolgokra, a történésekre. Talán ezért is lettem újságíró. ;-) Ez a tulajdonság a genetikámmal magyarázható és a személyiségemből fakad, akárcsak a hűséges ragaszkodás, amely, nálam még az egészséges határokon belülre mutat. Úgy gondolom, a világon minden energiarészecskékből tevődik össze. Mi emberek öltöztetjük fel érzésekkel, indulatokkal őket. Az élőtől az élettelent csupán az különbözteti meg, hogy több figyelmet adunk annak, amivel nap, mint nap találkozunk.

Forrás: Shutterstock

Bogi

Tisztán emlékszem arra a napra, amikor Bogi hozzám került. Tavasz volt, áprilist írtunk. Langyos meleget fújt a Duna felől a szél azon a délutánon, amikor kedvesemmel a kompkikötőhöz értünk. Valami bugyuta kifogást talált ki arra, hogy miért is tartsak vele, mert nekem sehogy sem akaródzott kimozdulni. Ahogy ott ácsorogtunk a kompra várva, egyszer csak megpillantottam Bogit, a fekete kis Fiatot.

Sosem felejtem el azt az érzést. Szerelem volt első látásra. Másfajta szerelem, mint amit ember iránt éreztem valaha, de szerelem, az már egyszer biztos.

Amikor kezembe adta szerelmem a kulcsot, mely a kisautóm szívéhez vezetett, egyszerre sírtuk el magunkat mindketten. Ez tényleg az enyém? - Kiáltottam fel oly hangosan, hogy még Vácon is hallották az örömömet. Fekete István, Bogáncsáról neveztem el a kis fekete négykerekűt, aki elsőre belopta magát a szívembe. Bogi és én, azóta szimbiózisban élünk. Ha fáradt vagyok, ő is belustul, ha megdicsérem, azonnal beindul, és hasít az országúton, mondjuk nyolcvannál már zörögnek a csontjai, mégiscsak 21 éves múlt idén a kislány.

Amikor munkából hazafelé menet meglátom őt a hévállomáson, felragyog a szívem és boldogan sietek felé: Szia Bogi, ne haragudj, hogy megvárattalak, most már itt vagyok, indulhatunk. Annyira természetesnek veszem a társalgásunkat, hogy csak néha jut eszembe, hogy mások netán bolondnak néznek. Igazándiból az sem érdekel. Érzem és tudom, hogy a tárgyaknak lelkük van és csak tőlünk függ, hogy életre kelnek-e vagy sem.

Nyitókép: Shutterstock

Előző
  • 1
  • 2
Következő
Ezek is érdekelhetnek