Miért mindig az kell, akit nem kaphatok meg?

Mindig is volt érzékem ahhoz, hogy a legdrágább ruhákat, ékszereket szúrjam ki az üzletekben és ahhoz is, hogy általában olyan férfiakba lettem halálosan szerelmes, akiket nem kaphattam meg.

Amióta az eszemet tudom, mindig szükségem volt valakire, akiről álmodozhattam és beleláthattam a gyerekes vágyaimat. Általános iskolában mindig kiszúrtam valakit az osztályban, akiért rajonghattam, az első nagy szerelem azonban a gimi első osztályában köszöntött be az életembe. Amikor először megláttam Bercit, akkorát dobbant a szívem, hogy majdnem kiugrott a helyéről. A másik osztályba járt, én pedig minden szünetben rohantam a folyosóra, hátha szerencsém lesz és összefutok vele. Három évig voltam belé reménytelenül és halálosan szerelmes, még azt is felírtam a naplómba, melyik nap milyen ruha volt rajta és mit ebédelt a menzán. Ő persze észre sem vett, talán a köszönésig jutottunk az évek alatt. Aztán fősulira kerültem, pár év múlva pedig megtudtam, hogy életem első nagy szerelme fiatalon meghalt.

A főiskolán megváltozott az életem, népszerű lány lettem, de természetesen ott is az kellett, aki nem rajongott értem. Teltek-múltak az évek és bár lettek komolyabb kapcsolataim, tulajdonképpen az összes exem elérhetetlen volt számomra: egy részük nem akart elköteleződni, családot alapítani, a másik részük pedig nem tudott érzelmileg közel engedni. Életem második nagy szerelmét a harmincas éveim elején ismertem meg. Ő volt az a férfi, akihez két hét randizás után hozzámentem volna feleségül és gyerekeket szültem volna neki, ha ő is szerette volna. De... ő soha nem akart engem igazán. Éveken át hitegetett, hogy én vagyok álmai nője és múzsája, de ez a kapcsolat sosem teljesedett be. Nagyon nehéz volt őt elengednem. Éveken át azt éreztem, hogy ő az igazi, benne minden megvan, amire csak vágyok. Mivel közel laktunk egymáshoz, számtalanszor összefutottunk az utcán és mindig belém nyilallt, ő kell, senki más! Nyolc évembe telt, amíg sikerült elfogadnom, mi sosem leszünk egy pár.

Forrás: Shutterstock

Sosem értettem igazán, miért dob az élet mindig elérhetetlen férfiakat, egészen addig, amíg bele nem vetettem magam az önismeret útvesztőibe. Akkor hallottam először, hogy az ember mindig a gyermekkori traumáit éli újra a párkapcsolataiban és mindig azt keresi, ami ismerős. Ez volt az a pont, amikor leesett, hogy valójában az édesanyámmal való kapcsolatomat élem újra meg újra ezeknek a férfiaknak az oldalán.

Anyu sosem volt az az érzelmes típus. Sosem mondta nekem, hogy szeret és arra sem emlékszem, mikor ölelt át utoljára. Nem azért, mert nem szeret, ő egyszerűen nem ez a szeretgetős-ölelgetős típus, más a szeretetnyelve. Ez sokszor fájt nekem, mert én ennek pontosan az ellenkezője vagyok: szeretném megélni az érzelmeimet és kimutatni azokat, de anyuval ezt soha nem lehetett. Gondolom már ti is felfedeztétek a párhuzamot: amennyire érzelmileg elérhetetlen volt az édesanyám a számomra, annyira érzelmileg elérhetetlen férfiakat választottam újra és újra. Így legalább felnőtt koromban is megélhettem, milyen az, amikor nem viszonozzák az érzéseimet...

Azt hittem, ez a felismerés megváltoztatja majd az életemet, de nem így történt. Az elmúlt hónapokban sokat ismerkedtem, randiztam, de sajnos megint pont az a férfi mozgatott meg, aki nem kezdeményezett találkozót, nem érdeklődött irántam. Nekem ő kellett. Még mindig jelen van a régi minta, hiába ismertem fel és hiába küzdök ellene. Ekkor jöttem rá, a felismerés önmagában nem elég, itt már tudatos döntés kell. Tudatosan megfogadni, hogy nem dőlök már be ennek. Hisz ő sem különb a többi férfinál, alig ismerem, valószínűleg csak azért vonz, mert nem kaphatom meg. Viszont nem vagyok már gyerek és azt is el kell fogadnom, hogy anyu sem fog már megváltozni. Ideje befejezni a reménytelen ábrándozást és afelé fordulni, aki elérhető és akar engem.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek