Engedd, hogy magával ragadjon az advent varázsa

Múlt vasárnap kellett meggyújtani az adventi koszorún az első gyertyát. Amikor fellobbant a láng, néhány gondolat bennem is megszületett a várakozással kapcsolatban.

Te szereted az adventet és a karácsonyt? Én nagyon, még akkor is, ha sok esetben egyfajta ámokfutásba csap át az ünnepek előtti egy-két hét. Mindenki rohan, ajándékokat hajkurászik, csomagolópapírral és fényfüzérekkel megrakva talpal egyik boltból a másikba, menüt tervez, takarít, szép ruhát keres. Mégis a sok-sok feladat mögött, amit ez az időszak ránk rak, igenis van varázsa az adventnek és a karácsonynak. Vagy legalábbis lennie kellene. Nem csupán az otthonunkat, a külsőnket kellene felkészítenünk az ünnepre, nem csupán a vacsorát kéne megterveznünk és az ajándékokat becsomagolnunk, hanem a lelkünket is jó lenne, ha átjárná a várakozás, hiszen az advent voltaképpen erről szól.
Mégis, hogyan tegyük mindezt? A válasz egyáltalán nem egyszerű, hiszen mindenkin nagyobb ilyenkor a nyomás – sőt, talán évről évre mintha egyre többet várnánk el a környezetünktől és magunktól –, ennek ellenére érdemes volna ebben a pár hétben picit lassítani, és befelé valamint a szeretteinkre is figyelni egy kicsit.

Nekem plusz tizenöt perc, neki varázslat

A múlt héten elég későn értem az óvodába a kisfiamért, ráadásul péntek volt, amikor egyébként is ildomos lenne kissé hamarabb elhozni a gyerkőcöt, én meg úgy estem be öt körül, vállamon a laptoppal, fejemen sapkával, arcomon maszkkal. A gyermekem persze csillogó szemmel futott felém, nekem viszont csak az járt a fejemben, hogy még be kell ugranunk a játékboltba, mert holnap szülinapra megyünk, ráadásul azt sem tudom, mit fogunk vacsizni, mosni kéne, különben meg leszakad már a vállam és bár csak kettő perce vagyok az oviban, szakad rólam a víz a kabát és sapka alatt.

Forrás: Shutterstock

Nagy nehezen összeszedtük magunkat és már indultam is volna valamelyik üzlet felé, amikor a kisfiam lelkesen elkezdett mesélni a karácsonyról – gondolom az oviban is téma volt –, majd megkérdezte, beugrunk-e a közeli parkba, mert emlékszik, tavaly is milyen szép fényekkel díszítették fel, biztosan most is lesz megint és úgy megnézné. Mondanom sem kell, hogy zsigerből jött tőlem a „Most nem, majd talán holnap" és elkezdtem sorolni, mennyi dolgom van még délután, este. Aztán hirtelen észbe kaptam. Ránéztem az elszontyolodott gyermekem arcára és arra gondoltam, mit művelek? Hol van az advent? A várakozás? A készülődés? Mit számít már az a tíz-tizenöt perc a parkban? A feladataim szempontjából semmit, de a gyermekem izgatottsággal és örömmel teli lelkének annál többet jelentene. Így a parkba sétáltunk és út közben megnéztük a villanyoszlopokra felszerelt világító hópelyheket, a teraszokra kiaggatott fényfüzéreket, a parkban pedig a feldíszített karácsonyfát és a tavalyról már jól ismert ragyogó szánt. 
Amikor kigyönyörködtük magunkat, kéz a kézben indultunk hazafelé – nem volt kedvem ezt a mesebeli hangulatot elrontani azzal, hogy a boltokban tülekedünk.
Majd holnap délelőtt megveszem az ajándékot és biztosan akad valami vacsorának való is a hűtőben vagy a kamrában.

Lenéztem a kisfiamra bojtos sapkás fejére és azt kérdeztem tőle: - Tetszett, Manó? Ő pedig csillogó szemmel és hatalmas mosollyal, csak annyit felelt: - Csodaszép volt, Anya.

Ezek is érdekelhetnek