Történet egy titokzatos jótevőről, aki megmentette a karácsonyunkat

Álltam a gyerekekkel az albérlet nappalijában és sírtam. Anya, ne sírj, megoldjuk valahogy. - vigasztalt a nagyobbik kislányom. Tudod, mindig megoldjuk. December 23- át írtunk és nekünk még se fenyőfánk, sem vacsorának valónk nem volt. Nem beszélve az ajándékokról.

Akkoriban nehéz időket éltünk. Albérletből, albérletbe vándoroltunk, a munkahelyek is sűrűn cserélődtek körülöttem, és bevallom nőiesen, nem vetett fel bennünket a pénz. Az egyébként sem rózsás helyzetünket, a gyakorta kimaradozó csekélyke gyerektartás sem könnyítette meg.

Egyszerűen el sem tudtam képzelni, honnan lesz nekünk fenyőfánk és ünnepi menünk. Az utolsó előtti pillanatban voltunk.

Szívemet ünneplőbe öltöztettem ugyan, de hiányoztak a kabátomról a gombok. Azok a gombok, amelyektől fényesebben csillog az ünnepi öltözet. Az anyagi bőség cipzárjai, és a biztonságérzet patentjai is hagytak némi kivetnivalót maguk után. A két kis szeretetgombócom vigasztalt ugyan, de rajtam egyre erősebben eluralkodott a kétségbeesés.

Muszájbòl körbetelefonáltam a családot, rokonokat, de valahogy már kínosnak éreztem akkoriban is, hogy kérnem kell. Aki tudott volna, nem adott, aki adott volna, nem tudott. Emlékszem egy szürkén szörtyögős szombatra esett 23-a, és én kivillamosoztam az öv utcai piachoz, hátha maradt valami elfekvő fa, amit elhozhatok magammal.

Úgy látszik tartoztam az ördögnek egy úttal, mert a karifaárus mégsem szánt meg azon a délutánon.

Szomorúan ballagtam haza a mázsásnak tűnő súlyokkal, amik a lelkemre nehezedtek. Olyan lassan talán még soha nem sétáltam a kertes házaktól ölelt kis utcán, mint azon a napon. Könnyek csorogtak végig az arcomon, mint sáros patak, hömpölygött a fekete szemfesték, alá a mélybe...
Dühös voltam, és bakancsom orrával rugdostam a köveket magam előtt, még egy hatalmasat káromkodtam is.

A rohadt életbe, miért nem tudok én összehozni egy normális karácsonyt, miért nem kapom meg, ami jár? Miért nincs elég pénzem, ha dolgozom érte?

Annyira el voltam keseredve, hogy már az angyaloktól is elfelejtettem segítséget kérni, pedig az rendszerint bejön. Épp, hogy csak átsuhant az angyal szó a gondolataim között, egyszer csak megláttam a ház előtt parkoló autót, és bár szürkült már odakint, ismerősnek sejlett mégis. Izgatottan siettem fel a lépcsőn és amint kezem a kilincsre tettem, felismertem a hangot. A hangot, melyet millió közül is felismernék.

Forrás: Shutterstock

Ott állt a konyha közepén az én két kis tündéremmel, a rég nem látott barát, az Igazi - akkor még plátói - Szerelem, aki mindig olyankor bukkant fel az életemben, amikor valóban nagy volt a szükség. De mégis, honnan tudhatta, hogy baj van, hogy egy fillér sem maradt az albérlet kifizetése után az ünnepekre? Az ajtó elé letett egy láda almát és kezében egy masnival átkötött kis ajándékdobozt nyújtott felém. Elpirultam. Én nem tudtam, hogy jössz, és nem készültem semmivel, ne haragudj! - visszakoztam.

Gyere velem! - szólt a fiú és lekísért a meggy-bordó autóhoz, majd elvitt a közeli bevásárlóközpontba, - ami akkoriban 0-24-ig nyitva állt - ahol aztán pulykát, mandarint, csokoládét pakoltunk közösen a gurulós kocsiba, majd a pénztárnál kifizette a számlát.

Amikor végeztünk a vásárlással, egy közeli benzinkúton megittunk még egy hosszú kávét és míg a pohár aljára értünk, szép lassan elfogytak a szavak is. Hogyan is hálálhatnám meg ezt neked? - néztem rá könnybe lábadt szemekkel.

Ő csak hallgatott, ahogy később is az úton. Különös kettősséget éreztem, egyrészt hálás voltam, hogy hívás nélkül a segítségemre sietett egy barát, másrészt pedig elöntött a szomorúság, mert tudtam, hogy sokáig nem látom megint. A karácsonyi jazz dallamok és a francia cigaretta füstje törte csak meg a csendes várakozást. Hazavitt, felkísért a padlástéri albérletünkbe, ami aznap este újra megtelt boldogsággal, reménnyel és biztonságérzettel, még, ha csak egy rövid időre is. Átölelte a lányokat, arcomra nyomott egy puszit a kapuban és eltűnt hosszú időre, pont úgy, ahogy máskor is.

Ahogy a kabátzsebem mélyén a kulcs után kotorásztam, beleakadt kezem egy aprócska borítékba, benne egy összehajtogatott ezressel. Ez a pénz akkoriban sokat ért ám. Hát még nekem, karácsony előtt egy nappal. Volt még ott egy levélke gyöngybetűkkel: Krisznek, Igaz Szeretettel!
Máig őrzöm...

Másnap reggel első utam a játékboltba vitt, ahol nagy örömömre meg tudtam venni a két kislányomnak szánt ajándékokat. Egy szőke Barbie baba és a plüssmaci is hazajöttek velem.

A piaci megállóban aztán felismert a fenyőfaárus, és odakiáltott: - Hé, fiatalasszony, van már fájuk?
- Nincs, de tudja mit, már nem is kell, mert van mindenünk, majd csak szerzek valahonnan pár ágat estig. - Válaszoltam elégedetten. A kereskedő kedvesen rám mosolygott és felém nyújtott egy szép, formás kis fenyőt, majd ezekkel a szavakkal bocsájtott utamra:


- Ez itt a maguké, mégsem maradhatnak karácsonyfa nélkül a gyerekekkel. Ez az én ajándékom, fogadja el. Szemembe újra könny szökött és sírásba csukló hangon csak ennyit tudtam kinyögni: Köszönöm!

Hazafelé elkezdett nagy fehér pelyhekben hullani a hó. Már nem siettem. A formás kis fát magam mögött húztam a ropogó hóban, táskámban a baba és a mackó szorosan összebújva. A zsebem újra üres volt ugyan, de tudtam, hogy otthon melegség, finom étel, és ami a legszebb, hogy két kis angyal vár rám, igazi szeretettel. Tudjátok, azon a különleges módon, ahogyan csak a gyerekek tudnak szeretni.

Amikor a fenyőfát magamhoz szorítva beléptem az ajtón, térdemet átölelve szaladtak hozzám: Anya, anya, van karácsonyfánk! - Látod, mondtam én, hogy ne sírj, mert mindig minden megoldódik. - Kacsintott rám a nagyobbik és kézen fogva húgát, maguk mögött becsukta a gyerekszobaajtót, és azon nyomban, határozott hangján kikiabált: Anya, nem jöhetsz be most egy darabig, mert meglepetés készül, hallod?

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek