Légvárakból építettünk egy hamis kapcsolatot, ami végül zátonyra futott

Amikor már nem kellett megjátszani magad ahhoz, hogy mások is elfogadjanak, felhagytál a szerepeddel. Miért kellett ez a színjáték az elején? Miért viselnek olyan sokan álarcot, és szakítás előtt miért olyan egyhangú az egész kapcsolat, mintegy jelezvén, hogy itt a vége?

A két év együtt töltött idő az elejétől kezdve egészen a végéig egy nagy csalódás volt, hiszen légvárakból építettünk fel egy olyan hamis kötelékre építkező kapcsolatot, amiben te csak az első félévben voltál jelen, a rá következő másfél év pedig folyamatos leépülés volt. A kezdeti lelkesedés abszolút alábbhagyott, pedig én már az elején mindent beleadtam, és aztán később is teljes jelenlétemmel támogattam a kapcsolatomat.

Te csak a fél karodat adtad ezért a kapcsolatért. A másik fél azonban mindig a külvilágban kapálózott, és maga sem tudta, mi legyen, bele merjen-e adni mindent, avagy sem. Ez a félkész állapot azonban arra késztetett, hogy kilépjek ebből a semmitmondó kapcsolatból, amiben te mintegy élősködőként voltál csupán jelen. Miért kellett ez a játszma? Miért akartad, hogy teljesen beléd szerelmesedjek, majd a végén már azt akarjam, hogy minél előbb szakadjon vége ennek az egésznek.

Természetesen nem akarom ezt az egész sarat rád húzni, de ahogy a kapcsolatunk rózsaszín szemüvege után elkezdtél viselkedni, az kritikán aluli volt. Hagytad, hogy rosszul érezzem magam a válaszaid miatt, hagytad, kétségek közt lebegjem, egy idő után már nem akartam hozzád sem szólni, annyira bántottak a szavaid. De miért kellett ez? Ha dolgoztál volna a korábbi sérelmeiden, akkor nem cipelted volna őket magaddal és nem hibáztattál volna olyan dolgokért, amikért én sosem éreztem magam felelősnek.

Te csak magadat nézted, engem csak a kezdetekben, míg végül sikerült elérned, hogy összeköltözzünk, aztán még egy pici erőfeszítést beleraktál a dolgokba, de ami ezután következett azt senkinek sem kívánom. A kimondott, de a ki nem mondott szavaid is nagyon fájtak. Hiszen olykor a csenddel lehet leginkább büntetni. A szótlanság olykor még fájdalmasabb, mint amikor kígyót-békát kiáltunk a másikra, mert olyankor kiadjuk magunkól a fájdalmunkat, ami a kimondott szavakkkal tovaszáll és nem bánt többé.

Hihetetlen, hogy mennyi olyan ember van, akik képesek csak azért játszmázni, hogy ezáltal közelebb kerüljenek másokhoz és palira vegyék őket. Mennyi fölösleges energia vész el ilyenkor,hiszen az erőlködés plusz energiákat ölel fel, melyeket másra is használhatnánk.

Nyitókép: Shutterstock