Férfivélemény: Nem volt erőm elviselni ezt a túlzó közelséget

Megosztja az embereket az a kérdés, lehet-e barát egy férfi és egy nő anélkül, hogy vonzódnának egymáshoz. Szerintem nem lehetetlen az, hogy két ember között úgy alakuljon ki szoros kapcsolat, hogy abban nem kap szerepet a testiség, nem pengetik meg a szív húrjait, és csakis az őszinte, egymás iránti tisztelet és bizalom kap helyet.

Egészen friss az az élmény, ami miatt most elgondolkodtam azon, hogy egy korábbi, majdnem ötéves barátságom talán nem is a munka miatt, hanem miattam ért véget olyan hirtelen és csúnyán.

Ez a szakítás annak ellenére megviselt - és még hónapokig emésztett -, hogy nem klasszikus párkapcsolatról beszélünk, hanem „csak" egy nagyon szoros baráti és nem mellesleg munkatársi kapcsolatról. Miután nagyon gyorsan, semmit sem átbeszélve, egy huszárvágással vetettem véget ennek a viszonynak, töröltem és tiltottam az illetőt minden felületen, elég sokat elemeztem magamban a helyzetet. Egy aspektusát viszont sosem érintettem.

Azt hittem, ez egy egyedi eset volt, a munkahelyi konfliktus az oka annak, hogy a kettőnk szoros barátsága, már-már szövetsége az egók harcának és az anyagi bizonytalanság nak lestt áldozata. Sosem gondoltam másra. Nemrég azonban megint hirtelen, tényleg egyik pillanatról a másikra szűnt meg egy iszonyúan szoros, kívülről biztosan párkapcsolatnak tűnő barátságom. Mindkét esetben én voltam az, aki lépett, szó nélkül faképnél hagyva a másikat.

 

Talán pont ez a szoros közelség tette eddig tönkre a barátságaimat?  

A két eset sokban hasonlít egymásra, ugyanis mindkét nő munkahelyi barátság volt, sima kollegiális viszonyból lett észrevétlenül szoros kötelékké. Amikor megpróbáltunk visszaemlékezni, mi volt az a pillanat, amikor úgymond egymásra találtunk, nos egyik esetben sem tudtuk felidézni.

Csak úgy jött magától, és nem is emlékeztünk már olyan napokra, amikor mi ne lettünk volna ennyire egy hullámhosszon.

Egy rugóra járt az agyunk, imádtunk együtt dolgozni és kikapcsolódni, órákon át telefonáltunk, akár az éjszaka közepén is felhívhattuk a másikat, hogy kibeszéljünk mindent, ami érdekelt minket. Munkát és közéletet, filmet és a családtagjainkat... Nem volt olyan téma, vagy ember, aki ne esett volna „áldozatául" a kétórás hívási limitet is elérő beszélgetéseinknek. Sem tétje, sem következménye nem volt annak, amit kimondtunk, a másik fél nem ítélkezett, nem röhögött ki, hanem hallgatott és tartotta a vállát, a hátát. Ha baj volt, szinte elsőként egymást hívtuk.

Forrás: Shutterstock

Mégis, mindkét barátságomnak egy gyilkos kegyetlenségével, hirtelen vetettem véget, úgy élve utána, mintha sosem léteztek volna. A kívülállók számára legalábbis ezt a benyomást kelthette, hiszen megszűntek a végeláthatatlan telefonálások, elnémult az üzenetértesítések addig egy dallammá összesűrűsödő csipogássorozata. Csend és üresség következett.

Amíg egyedi esetnek hittem, meg tudtam magyarázni tőlem független okokkal, ám a második eset után már nem hibáztathatok csak valami mást, nem foghatom a nézeteltérésekre, anyagiakra, rivalizálásra... Hiszen vastagon benne van a szakításokban az is, hogy tudat alatt nem volt erőm ezt a túlzott közelséget elviselni. Az jut eszembe, hogy én voltam a lelki szemetesláda, de ez se nem fedi teljesen a valóságot, se nem méltó ezekhez a barátságokhoz. Mégis, lehet benne valami találó, hiszen akárcsak egy kuka, én is megteltem, de nem szeméttel, hanem olyan sok személyes történettel, érzelemmel, fájdalommal és örömmel, ami emberileg megváltoztatott. Nem volt más lehetőség, csak az ürítés.

Elkezdtem ezen barátságok függvényében élni, a beszélgetésekre készülni, a közös kávézásokra és borozásokra, sétákra várva teltek a napok, miközben vonzalmat, pláne szerelmet egyikük iránt sem éreztem. Nem is akartam. Segített volna, ha kialakul valamiféle vonzalom? Nem, hiszen nem hiányzott, minden tökéletes, már-már idilli volt így is, anélkül hogy az érzelmek összekuszálták volna a szálakat. Egy párkapcsolat, de még egy szülő-gyermek viszony is megirigyelhetné azt a nyitottságot, egymás iránti szeretetet, kíváncsiságot, elfogadást és mérhetetlen tiszteletet, ahogy mi léteztünk.

A legnagyobb baj közepette azonban sosem tudtam igazán egyikük segítségére sem lenni, sőt mindkét esetben egy trauma után változott meg a reláció. Mindkét nővel történt valami súlyos, amik után ők még inkább belém szerettek volna karolni, rám is szerettek volna számítani, támaszkodni, én viszont elhúzódtam. Miközben én megkaptam tőlük a támogatást, az életemet megváltoztató két legfontosabb tanácsot, viszonozni nem voltam képes.

Jobbnak láttam menekülőre fogni, és lehet, hogy elmartam magamtól őket, vagy csak szimplán elmenekültem, de mindkét barátságnak önkényesen vetettem véget. Jobb így? A válasz egyszerű: nem. Az egyik szakítás lassan másfél éve történt, mégsem tudtam teljesen elfeledni, a másik pedig alig egy hete ért véget, és makacsul velem jön mindenhova. Ott van bennem a tüske, ami minden pillanatban, egy ismerős helyen járva beleszúr a talpamba.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek