Amit a tankönyvek tanítanak, az egy dolog, való életben szülni meg egy másik dolog

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal nő, aki szülésre adta a fejét. Ezzel még semmi újat nem is mondtam, hiszen évezredek óta szülnek a nők, nincs ebben semmi rendhagyó. Igen ám, de a szóban forgó ifjú nő, eléggé öntörvényű volt, s minden szülésére tudatosan készült.

Velem a második várandóssága idején találkozott, aztán az élet úgy hozta, hogy összesen három gyermeket szültek velem. Az első szülését pikk-pakk letudta egy hagyományos kórházban, levonta a konzekvenciát és úgy döntött, megpróbálja másfélében, ahol lehet jobban, háborítatlanul, természetesen. Láttam én már akkor, jobb lenne neki otthon, pont olyan típus volt, de erőltetni senkit nem lehet, mindenkinek meg kell találni itt is a maga útját és végig kell járni minden állomást. Úgy alakult, hogy együtt végig is mászkáltuk ezeket: volt másfajta kórház, volt születésház, aztán volt otthon.

Na de, hogy ne szaladjak a történések elébe, a második várandóssága alatt sokat voltunk együtt a tanyájukon, összebarátkoztunk, igazán egy húron pendültünk. Volt neki egy helyes kis macskája, gyöngyszürke perzsa, s mit ad az Isten, ő is kiscicákat hordott a testében. Ültünk kint a verandán egy meleg alkonyon, és Mira megszólalt:

- Azt hiszem, akkor fogok szülni, amikor Mirci.

Sok mindent hallottam én már akkor várandós vagy szülő nőktől, de ilyet még nem.

- Miből gondolod? – kérdeztem.

- Nem tudom - vonta meg a vállát. - Csak úgy érzem.

Ennyiben maradtunk. Teltek múltak a hetek, de sem Mira, sem Mirci szülése nem akart indulni. Tréfásan odahajoltam a macsekhoz egy délelőttön és a fülébe súgtam:

- Ide figyelj, te macska. A gazdasszonyod addig nem szül, amíg te meg nem fialsz, de igencsak itt van már az ideje, úgyhogy szedd össze magadat és láss neki.

Forrás: Shutterstock

Aznap éjjel sms-t kaptam: szül a Mirci. Na, gondoltam, helyben vagyunk. Felkeltem, összepakolásztam a szülős pakkot, főztem egy teát, olvastam. Nem kellett sokat várni, jött a telefon, indulni kell. Mire megérkeztem, már minden összekészítve várt, csak átültünk a másik autóba és elindultunk a kórházba. Nos, én annál a szülésnél újra olyat tapasztaltam, amit addig soha. Szépen ment a maga útján a vajúdás, néha ránk kukkantottak, de egyébiránt hagyták Mirát a maga tempójában, kívánságai szerint vajúdni.

A férje teljes lelki nyugalommal heverészett, néha fölállt, megölelgette asszonyát, játékosan a fenekére csapott, aztán újra elvonult. Mi pedig, teljes szimbiózisban haladtunk az úton. Aztán egyszerre minden megállt, még a levegő is. Nekem akkor még ilyesmiről fogalmam sem volt, viszonylag kezdőnek számítottam és a mai napig hálás vagyok annak a szülésznőnek, aki akkor éjjel szolgálatban volt.

- Feküdjetek le kicsit, próbáljatok aludni. Használjátok ki ezt az ajándék időt, minden rendben van.

Így hát elvackoltunk a nagy franciaágyon hármasban, középen az ember, mi meg a két oldalán, nekem akkor már nagyon kellett vihognom, Istenem, gondoltam, milyen faramuci helyzet. Végül aludtunk pár órát és arra ébredtem, Mira felordított:

- Szülök!

Néztem rá, hogy hát ez az asszonyszemély megőrült, ez nem így megy, hogy az egyik pillanatban semmi, aztán meg rögtön szülni akar, de aztán tudatosítottam a hangját, a testtartását és már kiabáltam is kifelé az ajtón, itt az idő. Mira felült a szülősámlira, az embere mögé állt, a hóna alá nyalábolt, nagy terpeszben állva tartotta, az asszony pedig, mint egy ősi állat, mély hangokkal tarkítva megszülte a fiukat. Én még embert úgy zokogni nem láttam, mint a férjét. Benne volt abban a sírásban minden: megkönnyebbülés, hála, szerelem, öröm és ki tudja, mennyi minden még.

A harmadik szülését születésházban tudta le, de már induláskor közölte velem:

- Nem is tudom, minek indulunk neki. Tudok én szülni, kedvem sincs mászkálni, de most már mindegy.

Érdekes módon az a szülés is ugyanúgy zajlott, mint az előző. Sokára indult be, hosszú volt, ugyanúgy megállt egy ponton, hagyva pár óra pihenést, majd „szülök" felkiáltással, rekord gyorsasággal végződött. A negyediknél Mira közölte, ő itthon marad, nem megy sehova, franc se mászkál, aki neki segíteni akar, az jöjjön ide. Így is lett, amikor elérkezett az ideje, megérkeztünk hozzájuk. Az embere engedett be, Mira sehol, gondoltuk, biztos bezárkózott a fürdőbe, egyedül akar lenni. Aztán meghallottuk kintről a motor berregést.

- Kint vannak a fiúk? – kérdeztem.

- Nem. A fiúk fent vannak a szobájukban. Mira van kint az udvarban.

- Na és mit csinál? – firtatta a bába.

Én inkább nem mondok semmit. Menjetek ki és nézzétek meg magatok a saját szemetekkel.
Nos, megnéztük. Esküszöm, én még ilyet tényleg nem láttam, de a bába sem, mert egy darabig csak álltunk, hülye képet vágva, majd szó szerint kiszakadt belőlünk a röhögés. Már-már térdet csapkodva nevettünk, ugyanis Mira egy koszos kezeslábasban éppen autót szerelt. Félig aláfekve, a hasa ott tornyosult előttünk.

- Na, látjátok már? Mondhatok én bármit, úgyis azt csinál, amit akar – nevetett a férje is.

Végül Mira csak bejött a meleg házba, elvonult szunyókálni, és hajnalra meglett a negyedik gyermek is. Akkor tanultam meg: amit a tankönyvek tanítanak, az egy dolog. Szülni a való életben meg egy másik dolog.

Nyitókép: Shutterstock

 

Ezek is érdekelhetnek