A legjobb barátnőm szó nélkül lelépett, és elhagyta az országot

Itt van előttem a levél, amiben hosszan beszámol arról, miért lépett le. Egyik pillanatról a másikra egyszerűen csak eltűnt, mert elege lett a budapesti életéből, a munkából, és nem bírta tovább. Fogta magát és Csehországba költözött az én volt, legjobb barátnőm. 5 év után véletlenül találtam rá a levelére a postafiókomban, ami most már annyira nem érint meg, és nem tudja feltépni a régi sebeket.

De ez nem mindig volt így. Sokáig azt éreztem, hogy parkolópályára kerültem. Hirtelen nem tudtam, mégis hogyan történhetett mindez, hiszen a barátnőmnek gondoltam, aki egy hirtelen ötlettől vezérelve csapot-papot itthagyott és egyetlen szó nélkül lelépett. Először nagyon dühös voltam, és a miérteket kerestem.

Miért nem volt képes leülni velem és egyáltalán beavatni a terveibe, elmondani, hogy nem találja a helyét, és nem szeret itt élni. Miért hagyott itt egyetlen szó nélkül és miért várta meg, hogy én keressem őt. Már a legrosszabbtól tartottam. Attól féltem, hogy baja történt, csak nem akarja elárulni, hogy balesetet szenvedett vagy beteg. Nagyon aggódtam érte, de cserébe nem kaptam mást, csak üres frázisokat. Aztán a kétségbesett aggódást felváltotta a a düh, hogy annyira sem tisztelte a barátságunkat, hogy megmagyarázza, mi történt és miért történt így. A barátságunk még a gimnáziumi évekhez köthető, aztán volt egy kis mosolyszünet, de miután Vera Budapestre költözött, így 27 évesen ott folytattuk, ahol a gimiben abbahagytuk. Azt viszont már elfelejtettem, hogy a középiskolai évek alatt is előfordult, ha én nem kerestem Verát, akkor ő sem vette a fáradságot, hogy érdeklődjön felőlem. Később aztán emiatt ritkultak meg a találkozóink, mert ő csak hébe-hóba keresett, én pedig már azt éreztem, hogy kezdek a terhére lenni.

Még csak azt sem írta, hogy ne haragudjak, amiért ilyen módon lépett le. Csupán egy érzelmes beszámolót küldött, hogyan is telnek a dolgos hétköznapjai, és mennyire örül annak, hogy új életet kezdett Csehországban. Sosem fogom megérteni, miért kellett ezt így csinálni.

Nem válaszoltam a levelére, egyszerűen képtelen voltam rá. Attól féltem, ha rázúdítom a haragomat, és hirtelen kiborul a bili azzal csak azt érem el, hogy örökre eltűnik. Fél évvel később ismét írt, és érdeklődött felőlem, de akkor már eltelt annyi idő, hogy a tudtára hoztam, ez így nem volt fair, és többet vártam tőle. Hihetetlen mennyire másként értelmeztük a barátság fogalmát. Mintha mindkettőnknek más értelmező szótára lett volna.

Miért nem éreztem azt, hogy ez csak nekem fontos? Ez volt életem egyik legnagyobb csalódása, hiszen nem csak egy férfiben lehet csalódni, de egy barátunkban is, akiről azt gondolnánk, számíthatunk rá jóban-rosszban, aztán kiderül, hogy mégsem.

Az idő - mint tudjuk -, sok-sok év múltán megszépítheti az emlékeket, és most már dühös sem vagyok rá, mégis azt érzem, hogy a mi barátságunkat már semmi sem mentheti meg. A sebek, amiket ejtett a lelkemen, már örökre ottmaradnak. Csak ürességet érzek, de magamban eltemettem ezt a barátságot, melynek magja a földön hever fáradtan, és képtelen új erőre kapni.

Nyitókép: Shutterstock