Megutált a koszorúslányom, mert az esküvőmön az enyém volt a főszerep

Szeretném elmesélni a történetemet, hátha más majd tanul belőle, és rájön végre arra, amit az emberi kapcsolatokról szóló idézeteken keresztül próbálnak áttolni az agyunkon: egy barátsághoz két ember kell, folyamatosan tenni kell érte, és nem kell mindig újabb esélyt adni annak, aki marhára nem érdemli meg azt.

Kezdjük a legelején. Tavaly nyár végén menyasszony lettem, aminek látszólag mindenki örült. Azért írom, hogy látszólag, mert néhány kapcsolatban lévő barátnőm öröme mögött érezhetően volt egy kis irigység. Hamar túltettem magam ezen, hiszen a „rossz szájíz" csak pár napig tartott, utána velem együtt örültek. Már pár héttel a lánykérés után elkezdtük tervezgetni, mi hogyan lesz, és rájöttünk, hogy ez nem csak nekem, de mindannyiunknak jó, hiszen egy esküvő tökéletes apropója annak, hogy többször összeüljünk, nyissunk egy üveg bort, és együtt készüljünk a nagy napra.

Decemberben felkértem „hivatalosan" is három barátnőmet, hogy kísérjenek el ezen az úton, és legyenek a koszorúslányaim. Megbeszéltük, ki melyik szalonba kísér el, elkezdtünk dekorációkat készíteni, esküvői videókat néztünk, kissé ittasan elpróbáltuk a nappalinkban, milyen zenére, hogy sétálunk majd be, egyszínű ruhát varrattunk nekik, és persze ők a legnagyobb lelkesedéssel, a covid kellős közepén szervezték a többnapos lánybúcsúmat. Fontos megjegyeznem, hogy Szofival alapból nem volt olyan szoros a kapcsolatom, mint a másik két koszorúslányommal, de úgy gondoltam, ennél nagyobb lépést nem tudok tenni felé, hiszen ha valami, egy esküvő igazán összehozhat két embert. Hát, ma már röhögök ezen, mert nem így lett, pedig látszólag örült a felkérésnek, amit ahelyett, hogy elutasított volna, elfogadott, sőt, még azt is felajánlotta, hogy megcsinálja a hajamat.

Egy-egy összeülésnél láttam Szofi kedvetlenségét, de mindig ilyen volt, na meg magától eszébe sem jutott, hogy írjon vagy hívjon, de ha kerestük, általában megjelent. Így teltek az előkészületek, aztán egy pillanat alatt június lett, és jött a háromnapos lánybúcsúm, az első igazi pofon „barátság" téren.

Szofi végig olyan volt, mint akinek meghalt valakije. Nem mosolygott, látszott rajta, hogy nem érzi jól magát, folyamatosan a telefonját nyomkodta, nem bulizott, nem ivott, és már első este azt éreztem, a legjobb lenne, ha felülne egy vonatra, és hazamenne, mert a fancsali képére pont nem vagyok kíváncsi. Hiába kérdeztük, mi a baj, azt mondta, semmi, csak rossz a gyomra, és különben is, ennyit ő nem tud inni. A többi nap is így telt, ha nem rosszabbul: a meglepetés bortúrán vállalhatatlanul szenvedett, este közölte velem, hogy ő nem jön el bulizni, vasárnap a hajókázáson csak a kapitánnyal beszélgetett, hazafelé pedig egy árva szót nem szólt a kocsiban, és míg mi „elköszöntünk" a Tisza-tótól, és megbeszéltük, milyen király volt ez a pár nap, ő tíz méterrel arrébb telefonált. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy barátnő, és még arra sem volt hajlandó, hogy félretéve a hétköznapi gondokat, az én kedvemért legalább jól érezze magát.

 Az esküvő előtt a szintén koszorúslány Lili ráírt Szofira Messengeren – persze erről én akkor még semmit nem tudtam –, és megkérte, hogy egy kicsit próbáljon meg jobb pofát vágni a nagy napon, mint a lánybúcsún, az én kedvemért érezze jól magát, és viselkedjen úgy, mint egy koszorúslány, aki valójában a menyasszony jobb keze kellene, hogy legyen. Szofi felnőttes reakciója az volt, hogy alaposan kiosztotta Lilit, és megkérte, hagyja békén, foglalkozzon magával. Aztán jött az esküvőnk napja.

Délelőtt készülődtünk a helyszínen, és Szofi végre jó pofát vágott a dolgokhoz. Fotózkodtunk, iszogattunk, zenét hallgattunk, jött a sminkes, ő pedig megcsinálta mindenkinek a haját, mondván ez az ő ajándéka, és hallani sem akart arról, hogy pénzt adok neki ezért. A ceremónia végéig azt láttam rajta, hogy jól érzi magát, aztán mire újra láttam az óriási káoszban, már megint egy fancsaliképű valaki ült a padon, akinek semmi köze nem volt ahhoz a Szofihoz, akit én szeretek. Levette a koszorúslány ruháját, felhúzott egy fekete farmert és egy sötét inget, mintha temetésen lenne, és a buli 90%-át egy padon ücsörögve töltötte. Nem táncolt, nem bulizott, nem akart velünk lenni, én pedig nem hagytam, hogy életem legszebb napját elcsessze, így nem foglalkoztam vele.

Forrás: Shutterstock

Az esküvő utáni harmadik napon ráírtam, mi a helyzet, és mégis mi a fene van vele mostanában, és itt jött a hidegzuhany, ami pontot tett elég sok megválaszolatlan kérdésem végére. Azt írta, „túl lett tolva" ez az esküvő, és ő nem akart egy lenni azok közül, akik engem ugrálnak körbe, bár állította, hogy ettől függetlenül ő szuperül érezte magát. Elmondta, hogy orvoshoz járkál az utóbbi időben, de nem akart ezzel traktálni az esküvő előtt, pedig az őszintesége sokat segített volna, egyébként csak annyi derült ki, hogy gluténérzékeny, és mindentől fáj a gyomra. Rám öntött egy vagonnyi sz*rt üzeneteken keresztül, és rám olvasta, milyen drága volt a lánybúcsúm, és azt is sérelmezte, hogy szabadságot vett ki azért, hogy ott legyen. Az sem tetszett neki, hogy a koszorúslányok ennyire komolyan vették a „szerepüket" és az ő szavaival élve "egész este ki sem másztak a seggemből", pedig csak buliztunk, elvégre is, erről szól egy lakodalom. Én lettem tehát a világ legrosszabb arca, a többiekkel együtt, ő pedig a sajnálatra méltó, kiközösített koszorúslány, aki senkinek sem elég jó, pedig azt írta, ő mindenkinek olyan koszorúslányt kíván, amilyen ő volt...

Fél év telt el az esküvő óta, mi pedig egy szót sem beszéltünk azóta, és ez részemről így is marad addig, amíg bocsánatot nem kér a viselkedéséért, hiszen egy barátságba nálam rohadtul nem fér bele, hogy anyagiaskodjunk, az meg pláne nem, hogyha valakinek saját magával van problémája, másra vetíti ki azt...Így vesztettem el tehát egy "barátnőt" az esküvőmön, remélem, a történetemet olvasva más majd alaposan átgondolja, kinek szavaz bizalmat.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek