Mindkét barátnőmet eljegyezték, nekem meg csak az irigység marad...

Mindig jó érzés, ha a rohanó hétköznapokban az embernek akad szabad ideje, amit úgy szervez meg, ahogy csak akar. Én nagyon szerencsésnek mondhatom magamat, mert minden hónapban van egy barátnős napom.

Ez annyit takar, hogy hármasban egész napra nyakunkba vesszük a várost, mindig más helyeken reggelizünk, ebédelünk és vacsorázunk, ezek között pedig sétálunk, turistáskodunk – újra meg újra –, néha bedöntünk egy-egy kávét vagy limonádét és sokat beszélgetünk, nevetünk.

Ez nagyjából addig okozott nekem kellemes napokat, míg a barátnőimet el nem jegyeztékSzerencsére a két esemény nem egyszerre történt, így két alkalmat is arra szántunk, hogy hol az egyiküket, hol a másikat ünnepeltük egy csajos-nap keretén belül. Keserédes alkalmak voltak ezek nekem: alapvetően egy nagyon empatikus személyiségnek tartom magamat, de egyszer csak eljött az a pont, amikor kezdtem besokallni a nagy esküvői láztól, amiben legjobb barátnőim égtek.

Az egyik közös kávézás alkalmával, - míg a lányok a macskákról diskuráltak (mindketten macskatulajok) -, én a gyűrűs ujjukon legeltettem a szemeimet. Ide-oda járt, egyikük ujjáról a másikéra, és elmerültem a gondolataimban.

Félreértés ne essék, nem a féltékenység mardosott. Kicsit irigykedtem, ez igaz, de inkább az húzott le, hogy ennyire egyszerre történtek a dolgok. Egyszerre két barátnőm is elkel majd, én meg, mint a legjobb oldalborda-barát természetesen betölthettem a tanú szerepét, és segédkezhettem a szervezésekben is – ha már úgy sincs jobb dolgom.

Forrás: Shutterstock

 - Egyébként a helyszín már megvan! Holnapután kéne elmennünk bejárni. Velünk Tartasz, Líz? Líz?! - csak a második megszólításra kaptam fel a fejemet. Az egyikük mindig így hív. A másik visszafogott eleganciával mindig a teljes nevemen szólít. Belekortyoltam a kávémba, és feltoltam a napszemüvegemet.

 - Persze. Munka után ráérek - mert, mit felel ilyenkor egy legjobb barátnő? A másik barátnőm a telefonját bűvölte, majd nagy lelkesedéssel felmutatta felénk a képernyőt. Egy potenciális ruha-jelölt virított rajta.

 - Holnap mehetek próbálni. Elkísérsz, Lizett? - nagy kutyaszemekkel nézett rám, én pedig majdnem elfelejtettem, hogy már nincs rajtam a szemüvegem, de szerencsére megálltam, hogy ne forgassam meg azokat.                                                                                                                                 

 - Meló után, ha felveszlek, az jó? - kérdeztem, és kiittam a kávém maradékát. Barátnőm elégedetten bólogatott, én pedig elmosolyodtam.

Aztán hirtelen elkezdtek az esküvői menüről csacsogni, én pedig visszaraktam a napszemüvegemet, és inkább csak a telefonomba temetkeztem. Közben azért néha fel-felpillantottam. Észrevétlenül bámulhattam a legjobb barátnőimet, amint elmerülnek a közös, fehérruhás, szalagos, habos-babos világukban, amiben én csak holmi segítő szerepet töltöm be, mert nem tudok száz százalékosan azonosulni a boldogságukkal. Fogalmam sincs, milyen várni a Nagy Napot, és ahelyett, hogy mindenkiért én lennék, értem lenne mindenki és minden más. A randizós fázisban tartok, szóval egyébként is elég messze állok ettől... de annyira nem komoly senki, hogy megjelenjek vele szívesen bármelyik barátnőm esküvőjén és szívből szeretném elkapni az oldalán a menyasszonyi csokrot – most látom a telefonom naptárjában, hogy az utóbbira is én lettem megkérve, hogy keressek néhány jelöltet, hupsz...

Imádom a csajokat, de néha úgy érzem, mintha satuba fognának. Tisztában vagyok azzal, hogy a bennem élő, hisztis Lizinek gyakorolnia kellene némi önuralmat és felnőnie a feladathoz. Elvégre elég nagy bizalom kell ahhoz, hogy valakit megkérjünk, legyen az esküvői szervezésben a jobbkezünk. Nem ma, de talán holnaptól inkább az értékes oldalát fogom látni annak, hogy én maradtam egyedül bekötetlen fejjel a barátnőim között.

Nyitókép: Shutterstock

Lendvai Lizett

Ezek is érdekelhetnek