Én nem akarok már senkit megmenteni, mentse meg mindenki saját magát!

Nagyon elegem van már az energiavámpír pasikból, akik egy mély sóhaj keretében előadják a nagy halált, lelki szemetesládának használnak és azt várják, mentsem meg őket a lelkükben tátongó végtelen űrtől. Hát nem, én is megjártam a hadak útját és nincs már kedvem Teréz anyát játszani.

Én voltam az a tipikus nő, aki hosszú órákon át képes volt mások problémáját hallgatni és aki minden kapcsolatában meg akarta menteni a férfit. Ennek aztán meg is lett az a következménye, hogy olyan pasikat vonzottam be az életembe, akik rám zúdították a problémáikat és tőlem várták, hogy hozzam el a belső békét a számukra. Ennek általában az volt az ára, hogy én veszítettem el az enyémet.

Randiztam olyan pasikkal, akik órákig csak magukról beszéltek, én pedig türelmesen hallgattam őket, hátha egyszer tőlem is megkérdezik, hogy vagyok. Volt olyan visszatérő férfi az életemben, aki mindig csak akkor keresett meg, ha valami szívfájdalma volt, mert tudta, bennem biztos támaszra lel. Éveken át hallgattam egy exemtől, hogy a szülei és a gyötrelmes gyerekkora mennyire megkeserítették az életét, de az én problémáimra sosem volt kíváncsi. És volt olyan párom is, aki egy csalódás után szépen összeszedte magát mellettem lelkileg, aztán ment is tovább.

Sokáig azt gondoltam, az az én szupererőm, hogy képes vagyok másoknak vigaszt és megértést nyújtani, de egy idő után azt vettem észre, hogy az emberek ezt csak kihasználják és szó szerint lelki szemetesládának használnak. Rám zúdítják a problémáikat, aztán megkönnyebbülve és feltöltődve továbbsétálnak. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy párkapcsolatban nem lehet a problémákról beszélni - dehogynem. De ne a másiktól várd el, hogy majd ő megment és elvégzi helyetted a piszkos munkát!

Forrás: Shutterstock

A legtöbb ember lelke mélyén hatalmas űr tátong. Tele vagyunk sérülésekkel, fájdalmakkal, amiket inkább elfedünk, mert nem akarunk velük szembesülni. A legtöbben ezért képtelenek egyedül lenni – kell valaki, aki feledteti velük a félelmeket.

Sokkal könnyebb az élet, ha valaki átölel, amikor rád tör a szorongás és bebizonyítja, hogy bár az apád elhanyagolt, számára nagyon szerethető vagy. A rózsaszín felhőben újra értékesnek érzed magadat, jólesik, hogy valaki van melletted és éjjel-nappal támogat. Ami nagyon szuper, de közben az űr ugyanúgy ott marad. És amint elszáll a rózsaszín köd, már a másikat hibáztatod, hogy már ő sem tudja feledtetni veled a saját nyomorodat.

Önmagunkkal szembenézni és leásni a lelkünk mélyére, szembesülni a félelmeinkkel és démonjainkkal baromira nem könnyű. De mivel én megteszem, ma már elvárom a másiktól, hogy tegye meg ő is. Már csak azért is, mert itt jön képbe az a közhely, hogy csak két egész ember alkothat egy egészséges és teljes párkapcsolatot. Ahol nem a másiktól várod, hogy megtartson, hanem képes vagy megbirkózni a saját démonjaiddal egyedül is. Ahol már nem azért akarsz párkapcsolatot, mert képtelen vagy egyedül lenni, hanem mert egy egyenrangú társra vágysz.

Senkinek sem feladata megmenteni egy másik embert, mindenki önmagáért felelős. A legtöbb nagy megmentő épp saját magával nem akar szembesülni, sokkal könnyebb mások problémájával foglalkozni. Pedig ha mindenki saját maga felé fordulna, már azzal egy mentálisan egészségesebb társadalomban élnénk.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek