Nyílt levél a reménytelen szerelemhez

Kedves O.! Ha valaha is olvasod ezt, tudni fogod, ki vagyok. Egyébként pedig szerintem te nem nagyon emlékszel rám. Én viszont nagyon is jól emlékszem RÁD.

Egyoldalú, ám számomra sokat jelentő "kapcsolatunk" már az oviban elkezdődött. Emlékszel? Gomba csoport. Az első napunkon Apukád és Anyukád is veled volt. Mindkettőjüknek fogtad a kezét. Engem anyukám és a nővérem kísért el. Már aznap észrevettem a beszédes, zöld szemeidet és fekete, fürtöcskés hajadat.

Te nem igazán vettél észre engem. A többi kisfiúval játszottál, fogócskáztál, kardoztál. Érdemben akkor töltöttünk együtt időt, mikor mi lettünk a soros "naposok", és közösen terítettünk meg ebéd előtt. Emlékszem, rossz helyre tetted a kanalat, én pedig kijavítottalak. Nem haragudtál rám miatta, de nem is kezdtünk el társalogni. Mosolyogva vállat vontál, majd lerakva az utolsó poharat, kiviharzottál az udvarra. Pedig reménykedtem, hogy akkor és ott jóban leszünk és a kardozós játékotokban én lehetek a hercegnő, akiért viaskodtok. Nem így lett.

Miután elballagtunk az oviból, külön utakra sodródtunk. Hosszú évekig nem láttalak, még a környéken sétálgatva sem, de mindig kerestelek, ha megláttam egy általános iskolai gyerekcsoportot. Tudtam, hogy bármikor, bárhol felismernélek. Nyolc évig nem tudtam rólad semmit. Ez idő alatt én félárvává váltam, a nővérem pedig férjhez ment. El is költöztünk, mert Anyukám úgy gondolta, már nincs értelme a kis községünkben maradni. A középiskolát már egy új városban kezdtem meg.

Az ottani évnyitóra egyedül érkeztem – hiszen már kinőttem abból, hogy fogják a kezemet.
S tudod kit pillantottam meg elsőként, mikor beléptem az új osztályterembe? Téged. A hajad, ha lehet még bongyorabb volt, mint az oviban. Zöld szemeidet fekete, szögletes keretek közé zártad, de csillogásából semmit nem vesztett az évek alatt. Nem bírtam nem mosolyogni, és pont ekkor találkozott a tekintetünk. A szívem magasabb sebességre kapcsolt, s bár nem tudom te megismertél-e engem, de röviden intettél felém. Én is intettem Neked, majd megkerestem a legeldugottabb zugot. Te a kettővel arrébb lévő padot választottad, ezzel is lehetőséget adva nekem, hogy a látóteremben maradj.

Forrás: Shutterstock

Az osztály Facebook csoportjában akarva-akaratlan láttuk egymás posztjait, reakcióit, kommentjeit. Rámentem az oldaladra, de nem mertelek bejelölni. Furcsa volt felnőve látni az egykori ovis kisfiút, akibe, ha az még lehetséges volt, még jobban belezúgtam.

Néha-néha összesodort minket az élet a suliban. Nagycsoportos feladatoknál például gyakran kerültünk össze, még két-három osztálytársunkkal együtt. Az egyik ilyen eset alkalmával mind bejelöltük egymást Facebookon, így már nem kellett gyáván a jelölő gomb fölött köröznöm az ujjammal. Boldog voltam, hogy jobban beleláthatok az életedbe, a világodba, s fordítva is, bár én nem voltam olyan aktív – ellenben, azután már lett rá okom.

A csoportmunkák alkalmával imádtam, mikor beszéltél. Az évek során a hangod természetesen sokat változott, bár ezt valószínűleg a ciginek is köszönhetted. Igen, az iskolaudvaron sokszor láttalak a kijelölt helyen... De az volt a kedvencem, mikor hozzám beszéltél. Tudtam, hogy felismersz, mégsem beszéltünk soha a régi időkről. Pedig szerettem volna tudni, Te mire, s hogyan emlékszel.

Soha nem beszélgettünk annyit azelőtt, s azután sem, mint amit a közös projektek alkalmával és mindig alig vártam, mikor adnak nekünk egy újabb feladatot. Szerencsére, több mint negyven ilyen alkalom volt a középiskolai éveink alatt. Most pedig itt ülök. Írom neked ezt a levelet, miközben te négyasztalnyira vagy tőlem, egy kisbabával az öledben, a volt osztálytársunkkal az oldaladon. Végig asszisztáltam, míg egymásra találtatok, aztán a külön vágányaitokat, meg újra a közös ösvényeteket. 

Tudom, ez a levél már semmin nem változtat. De tudd, ameddig csak élsz, s élek, szeretni foglak.

Szeretettel, V.

V. levelét Pokk Brigitta jegyezte le.

Ez is érdekelhet: Nyílt levél életem szerelmének: "Nem kell a ló, jó lesz a szamár is!"

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek