Gyerekkorom óta ismerlek, de csak most jöttem rá, hogy te vagy az igazi!

Még most is emlékszem arra a napra, amikor először ültél le mellém az óvoda virágmintás szőnyegére. Sárga pólót, (az akkori kedvenc sárga pólódat) és egy barna kantáros nadrágot viseltél.

 

Már tíz perc után gyerekként tudtuk, hogy különleges, emberi szavakkal megmagyarázhatatlan kapcsolat köt össze minket.

Az oviban nagyon sok kedves és aranyos barátnőm volt, de végig te voltál a legjobb barátom, én pedig a tiéd. Gyakran előfordult, hogy a hétvégéket sem bírtuk ki egymás nélkül, vagy én mentem át hozzád, vagy te könyörögtél órákig édesanyádnak, hogy engedjen át legalább csak egy órára játszani.
Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy a szüleink ugyanabba az általános iskolába írattak be minket, ahol ráadásul osztálytársak lettünk. Újabb közösen eltöltött nyolc év vette kezdetét. Elválaszthatatlanok voltunk.

A gimnáziumi évek ugyan fizikailag elválasztottak minket egymástól, de a közöttünk lévő kapcsolat sosem szakadt meg. Mindig, mindent megbeszéltünk, akkor is egymás támaszai voltunk, amikor az egész világ az ellenségünkké vált. Végignéztük azt, ahogy a másikunk szerelmes lesz, majd azt is, ahogy összetörik a szíve. Ilyenkor voltunk a legnagyobb vigasz, és a legpuhább, legelfogadóbb, szeretni valóbb menedék egymás számára. 

Az egyetemi évek idején, amikor mindenki csak magára, a tanulásra és az épp soron következő bulira koncentrál, mi minden hónap utolsó hétvégéjét együtt töltöttük. Olyanok voltunk, mint a testvérek, vagy egy jól összeszokott szerelmes házaspár.

Visszagondolva már magam sem értem, miért nem vettük észre hamarabb, hogy minket az Isten is egymásnak teremtett. Számát sem tudjuk annak, hány szerelmi csalódás ért minket az évek alatt, ráadásul, mi minden fájdalmas szakítás után csak egymás karjaiban tudunk vigasztalódni. De soha nem történt köztünk semmi, még csak egy ártatlan csók sem csattant el.

Talán nagyon szerettük egymást. Talán sokkal jobban féltünk attól, hogy ez bizonyos következő lépcsőfok éket verne közénk, mint amennyire kíváncsiak lettünk volna arra, vajon jól működnénk-e egy  párkapcsolatban.

Forrás: Shutterstock

Három évvel ezelőtt viszont kénytelenek voltunk szembenézi az érzéseinkkel. Mivel véletlenül éppen egyikünknek sem volt senkije, hát kitaláltuk, hogy életünkben először kettesben megyünk nyaralni. Kényelmetlen pózok és megfelelni akarás nélkül, két héten át nem csinálunk semmi mást, csak élvezzük az életet.

Így is volt. Minden pillanatát bármikor újra élném.

Az utolsó előtti estén, amikor megszámlálhatatlan mennyiségű Margarita koktélt ittunk és hólyagosra táncoltuk a lábunkat, hazafelé sétálva a Holdfényben egyszer csak azt mondtad nekem:

„Évek óta szerelmes vagyok beléd!"

Torkomon akadt a szó, pedig üvölteni akartam, hogy én is mennyire szeretlek téged. Pár másodperc néma csend után én is bevallottam neked, hogy te vagy és talán mindig is te voltál az életemben az a férfi, akiért a világ végére elmennék.

Kereken egy év múlva ugyanott nyaraltunk, és megkérted a kezem, ma pedig én vagyok a világ legboldogabb felesége, mert a legjobb barátomhoz mehettem feleségül.

Makra Lídia

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek