Ismerjük egymás lelkének zugait: ez a szerelem

Nem kellenek szavak. Hangtalanul is értjük, érezzük egymást. Meghitten ismerős minden rezdülés, minden mozdulat, minden rebbenés.

Mélyről jövő sóhaj szakad fel belőlünk, amikor egymáshoz simulunk, s bár néha felrebbenünk az összefonódásból, még félálomban is ott vannak az életjel-érintések, egy-egy finom simítás, egy halkan súgott szó, s félálomban is megnyugtató a tudat, ott fekszünk egymás mellett.

Sóhajtó reggeleken úgy örülünk egymásnak, mindig, minden áldott nap, mintha először látnánk a másikat. Ismerős motoszkálás, készülődés, a megszokott neszek, ölelések ringatnak meghitt otthon érzésbe. Kávé, tea, reggeli, mindenben ott lapul a keze nyoma, ahogy készíti, behozza, ébreszt. Úgy ölelkezünk reggel, mintha ezer éve nem találkoztunk volna.

Ismerjük egymást. Ismerjük egymás lelkének zugait, gondolatai fénypályáját, ismerjük a másik mélyenszántó és magasröptű gondolatait, és ismerjük milyen, amikor elgurul a gyógyszer.

Egymás energiájában elmerülve, zavartalanul, erőlködéstől mentesen, magától értetődő természetességgel simítjuk össze az életünket. Ez a fajta összetartozás békét ad és széttéphetetlen szövetséget, ősi bizalmat, mély szeretetet és szenvedélyes szerelmet, otthonra találást és bizonyosságot.

Őrizzük magunkat, egymást, újra és újra egymásra csodálkozunk, ahogy telik az idő, nemhogy múlnának, erősödnek az egymás iránti érzések. Összekovácsoltak a mindennapok, az örömök és a gondok, az órákon át tartó beszélgetések, a közös hallgatások, a nagy röhögések és a hála, hogy megadatott, egymásra találtunk.

különböző véleményünk. A lényeg mégsem ez. Hanem az, hogy együtt még a viták is építő jellegűek, emberi módon, egymás sértegetése nélkül, támogató kommunikációval mindent meg tudunk beszélni. Az számít, hogy letehetjük egymás tenyerébe lelkünk legsötétebb titkait, megosztjuk egymással az örömeinket, félelmeinket, folyamatos egymásra figyelő áramlatban létezünk, észrevétlen harmóniában egymásba simulva.

Vállalom előtte a reggeli gyűrött arcomat, az esti fáradt vonásokat, azt is, amit mástól rejtenék, ismeri lelkem rezdüléseit, a gondolataimat, ahogyan én az övét, egymásban otthonosan mozgunk. Látjuk egymás erejét, esendőségét, sebezhetőségét, tisztán látva nemcsak nézzük, látjuk is a másikat.

úgy éreztük, meg kell tartani egy darabig magunknak ezt a varázst, ezt az ajándékot, nem kiabálhatjuk el, nehogy elillanjon, mint egy szappanbuborék, finoman, nyitott tenyérrel tartottuk.

Ma már szövetségünk oly erős, mint két fa összefonódott ágrendszere: egymást választottuk, elköteleződtünk, egymásba simultunk. S mindig, amikor tenyerét a combomra simítja, megjelenik a szája sarkában a csak rá jellemző, féloldalas vigyor, s csak odasúgja: szia. Ilyenkor valami szavakkal elmondhatatlan hömpölyög át rajtunk. De talán nem is kell elmondani.

Ez a szerelem.