Bántasz, hazudsz, megalázol, de nekem mégis te kellesz

Ha valaki mással történne az, ami velünk, már biztos, hogy elmondtam volna a véleményem. Azzal kezdtem volna, hogy ez a kapcsolat mennyire nem normális...

Mennyire beteges az, hogy a lelki abúzus, a megalázás, a hazugságok, és a folyamatos viták ellenére sem képes valaki a szakításra.

Sokkal könnyebb dolgom lenne, ha nem lennék halálosan és végtelenül szerelmes beléd. Még soha, senki sem volt rám ilyen nagy hatással, mint amivel te léptél be az életembe. Már az első randin tudtam, hogy képtelen leszek nélküled élni. Olyan tagadhatatlan és visszavonhatatlan vonzalmat éreztem irántad, ami csak nagyon ritkán adatik meg az embernek. Ha egyszerű és klasszikus kapcsolatom lenne veled, már biztos, hogy elengedtelek volna, és nem érdekelnél. A köztünk lévő vonzalom néha egy szempillantás alatt csap át taszításba, talán éppen ez az, ami élteti a kettőnk kapcsolatát.

Már több mint négy éve ülünk azon a hullámvasúton, amiből egyikünk sem képes kiszállni. A mélységek és magasságok váltakozása néha kiszámíthatatlan, hiszen több hét különélés után néha elég egy kétszavas üzenet ahhoz, hogy újra egymás mellett ébredjünk, és abban a gyönyörű pillanatban azt érezzük, hogy örök hűséget akarunk fogadni egymásnak.

Ám ez a csodaszép idillikus álomvilág még azelőtt véget ér, hogy elhinnék, ez tényleg velünk történik meg. Amikor azt hiszem, hogy végre mi is olyanok leszünk, mint a legtöbb normális pár, akik szeretetben, apró vitákkal ugyan, de egymás mellett képzelik el az életüket, akkor történik valami, ami több száz kilométer távolságra taszít tőled.

Amikor végre elhiszem, hogy neked én vagyok a nagybetűs NŐ, akkor hidegvérrel közlöd velem, hogy szerinted csak azért vagyunk még mindig, együtt mert én rosszul választok pasit. Majd természetesen hozzáteszed, hogy ugyan nagyon sajnálod, de biztos vagy benne, hogy képtelen vagy megadni nekem azt, amire a szívem legmélyén mindennél jobban vágyom.

Forrás: Shutterstock

Senki sem érti körülöttem, hogy miért nem tudok neked örökre nemet mondani, hogy miért nem kezdek új életet, amiben te már egyáltalán nem kapsz helyet. Miért nem értem, meg, hogy te soha nem leszel az, akinek látni akarlak? Hogy vagyok képes megbocsátani neked még akkor is, amikor a lelkembe taposol, amikor semmibe nézel, és ugyanazt az aljas játékot játszod velem újra és újra?

Nem ismerek magamra, amikor a közelemben vagy, elveszítem a kontrollt és csak azt látom magam előtt, amit szeretnék. Azt, hogy te vagy az a férfi, akire szükségem van. Hiszen minden megvan benned, amire vágyom: intelligens vagy, okos, jó a humorod, szép az arcod, a tested pedig akár egy görög istené.

Amikor jó vagy hozzám, akkor a mennybe repítesz, de amikor egy kellemes vacsora közben is arról beszélsz, hogy nem tudsz felelősséget vállalni értem, akkor a pokolban érzem magam. Az évek alatt már többször csuktam be mögötted úgy az ajtót, hogy közben megfogadtam, soha többet nem nyitom ki előtted, többé nem léphetsz be rajta.

Megígérted, hogy békén hagysz, hogy tovább lépsz, hiszen nem arra a komoly kapcsolatra vágysz, amire én. Ám ennek ellenére néhány hét, de maximum két, három hónap után újra megjelentél, mert akkor, abban a pillanatban azt érezted, hogy rám van szükséged, és képtelen vagy távol lenni tőlem. Ezzel már számtalanszor indítottuk újra azt a mókuskereket, ami nem vezet sehova, és mindig ugyanazokat a játszmákat pörgetjük le benne újra és újra.

Neked csak akkor kellek, amikor úgy érzed, hogy szükséged van rám, én pedig annyira szeretlek, hogy mindig elhiszem, hogy megváltozol. A kulcsszó talán csupán csak ennyi, szeretlek, feltétel nélkül és visszavonhatatlanul. De valld be kérlek, hogy a lelked mélyén te is tudod, hogy neked én vagyok,  és örökre én leszek az igazi!

Makra Lídia

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek