Régen ciki volt, ma büszke vagyok rá, hogy falun nőttem fel

Ahogy telnek, az évek szinte minden átértékelődik egy emberben. Számomra így van ez a gyerekkorommal, és azzal kapcsolatban is, hogy bizony egy nagyon alacsony lélekszámú faluban nőttem fel.

A kisgyermek és iskolás éveim szinte olyan tökéletesen teltek, ahogy az abban a bizonyos nagy könyvben meg van írva. Iskola után, és hétvégén bicikliztem a barátaimmal, és imádtam a tavaszi mező friss illatát. Természetes dolog volt, hogy nyári hétvégéken a kertben együtt reggelizik a család, és hogy a testvéreim mellett szőrös és tollas barátok vesznek körül.

Nem csak otthon a saját udvarunkon, de a nagyszüleimnél is kismalacokat, kis bocikat, kis kecskéket simogathattam, és mindig volt saját nyuszim is. Visszatekintve olyan volt az egész, mintha mi lennénk a Noé bárkájának élő szereplői.

Ha behunyom, a szemem még mindig érzem, azoknak a nyári szalonnasütős estéknek a füstös illatát, amikor a mindenkit halálra csípő szúnyogok megérkezésig kint ültünk a szabad ég alatt, ettünk ittunk és beszélgettünk.

Amikor gimnáziumba kerültem, egy nagyvárosi középiskolába csöppentem be, ahol az osztálytársaim 80%-a abban a városban élt, és igazi menő fiatalnak számított. Míg nekem az is nehezemre esett, hogy megtanuljam, hogy melyik villamossal melyik irányba jutok el, ők magabiztosan, és természetesen a legmenőbb cuccokban tették a magukévá a városi éjszakát. Sokáig nem tudtam beilleszkedni közéjük, mert számukra én csak a falusi lány voltam, aki hétvégenként, amikor hazamegy a kollégiumból kiscsirkéket és veteményt lát, nem pedig a legőrültebb bulikban hullik szét.

Egészen az érettségiig borzalmasan kellemetlenül éreztem magam emiatt, és minden erőmmel azon voltam, hogy levetkőzzem magamról a mások szerint ciki vidékiségemet, hogy legalább egy kicsit be tudjak illeszkedni a társaim közé.

Forrás: Shutterstock

Kívülről hiába illettem be a kirakósba, belül soha nem tudtam olyan lenni, mint ők, akik folyamatosan éreztették velem, hogy kevesebb vagyok náluk. Csak azért, mert én nem a kertvárosban, de nem is egy belvárosi panelban, hanem egy csendes pici faluban nőttem fel, ahol a három bolton, két kocsmán, és egy gyógyszertáron kívül csak egyetlen buszmegálló töri meg a pusztaságot és csendet.

Akkoriban azt éreztem, hogy Isten büntetése az, hogy izoláltan kellett felnőnöm. Ma már teljesen másképp látom. Minden vidékről őrzött emlékem mosolyt csal az arcomra, arról nem is beszélve, hogy egy olyan útravalót kaptam az élethez, ami csak keveseknek adatik meg.

Igaz, hogy ma én is nagyvárosban élek, mert a munkám és szerelmem ide köt, de a szó legjobb értelmében elpusztíthatatlanul bennem él az a falusi kislány. Aki imádta a hatalmas üstökben a lekvár főzést, a háziállatok közelségét, azt, hogy ha gyümölcsöt szeretett volna enni, akkor egyértelmű volt, hogy a kertben a barackon át, a málnáig mindent megtalált.

Sokkal gyakorlatiasabb vagyok a legtöbb barátomnál, és az az úgynevezett józan paraszti eszem soha nem hagy cserben. Régen nagyon szégyelltem, hogy én nem menő játszó házakban, játszottam a testvéreimmel, hanem a házunk udvarán a homokozóban. Cikinek éreztem, hogy én nem a bevásárló központokban szervezem be a tojást és a csirkehúst, hanem vidékről, anyukám saját bio udvarából kapom. Erre ma már sokkal büszkébb vagyok, mint amennyire annakidején kellemetlennek éreztem.

A városban felnőtt barátaimnak a nagy része még élő csirkét sem látott még soha. Nekem pedig Mama azt is megtanította, hogy a szárny tövénél hogyan kell megfogni, hogy véletlenül se ugorjon ki a kezemből. Amíg mások csak az állatkert „falu" részlegén láttak kecséket, addig én a néhány órás gidákat simogathattam.

Ezek olyan kitörölhetetlen élmények, amit mindenkinek át kellene élnie.
Sokáig azt hittem, hogy pironkodva beszélhetek csak a származásomról, de ma már tudom, hogy a falusi gyakorlatias élet, nem csak élményekkel teli gyermekkorról biztosított, hanem arról is, hogy felnőttként sokkal magabiztosabb, bizonyos tekintetben kényelmesebb, önellátó életet élhessek. Tudok nokedlit szaggatni, imádom, hogy a falusi tojás sárgája szinte piros a boltihoz képest, és, hogy ha nyáron cseresznyére vagy meggyre vágyom nem kell a piacra mennem elég meglátogatnom az azóta is vidéken élő szüleimet.

Makra Lídia

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek