Senki vagy, amíg nem szeretnek

Ezt a mondatot egy filmben hallottam és rögtön tudtam vele azonosulni. Sokszor éreztem ezt, főleg, amikor a barátaim állandóan a pasijaikkal villogtak, az esküvőjüket tervezték vagy épp az álomnyaralásról áradoztak. Én meg egyedül voltam már évek óta és nem értettem, nekem miért nem jön össze a nagy szerelem.

Vannak azok a típusú emberek, akik próbálkoznak, ismerkednek, ötször felmennek a különböző társkeresőkre, aztán belefáradnak, eljárnak rendezvényekre, igazából mindent megpróbálnak, de valahogy mégsem jön az igazi. Én sajnos ebbe a típusba tartozok. Persze rövidebb-hosszabb kapcsolatok összejönnek, de ott is aztán kiderül mindig valami turpisság, mindig van egy apróbetűs rész. Egy idő után az ember már önmagát kérdőjelezi meg, biztos valami nagy baj vele, nem elég jó, nem elég szerethető.

A társadalom pedig nagyszerűen asszisztál ehhez. Hisz az a normális, ha az ember lányának van párkapcsolata, házassága és gyereke, s ha valaki nem áll be ebbe a sorba, akkor ott biztos valami nem stimmel. Értetlenül néznek rád a barátaid és a kollégáid, nem értik, neked miért nem jön össze. Nyilvánvalóan túl magasak az igényeid, nem vagy elég toleráns, sőt, esetleg egyenesen elviselhetetlen vagy. A lényeg, hogy elherdáltad az életedet és gáz vagy, hisz egyedül lenni baromi ciki és magányos dolog.

Sokszor voltam magam alatt emiatt és elhittem, hogy senki vagyok, amíg nincs mellettem egy társ. Inkább belementem rossz kapcsolatokba, csak hogy én is elmondhassam magamról, hogy van párkapcsolatom, engem is szeretnek, én is vagyok valaki. Aztán hamar rájöttem, hogy az, hogy valakinek van párkapcsolata, az nem áll egyenlő arányosságban azzal, hogy szeretik is. Sokan élnek látszatkapcsolatokban, kompromisszumokon alapuló „érdekszövetségekben", csak hogy ne kelljen egyedül lenniük.

Forrás: Shutterstock

A legnagyobb tanulság az volt számomra, hogy egy boldogtalan párkapcsolatban magányosabb voltam, mint valaha. Szerettem férfiakat, akik nem szerettek viszont és ilyenkor meglepő módon sokkal kevésbé éreztem magam szerethetőnek, mint amikor szingli voltam. Egy idő után felértékelődött bennem az egyedüllét és eljutottam odáig, hogy sokkal szívesebben vagyok egyedül, mint egy rossz párkapcsolatban.

Elkezdtem terápiákra járni és kiderült, hogy az eddigi kapcsolataimban valójában csak tükröt tartott nekem a másik fél. Amíg ugyanis én nem szeretem magamat, amíg senkinek érzem magam egy férfi nélkül, addig a külvilág is ezt fogja visszatükrözni. Ez az igazi csapda: azt várjuk, hogy egy férfi vagy egy nő kimentsen minket a magányunk poklából és bebizonyítsa nekünk és a világnak, hogy mennyire csodálatosak és szerethetőek vagyunk. De valójában amíg mi nem hisszük el ezt a szívünk mélyén, addig a külvilág is ezt fogja visszatükrözni.

Úgyhogy bár sokáig a legnagyobb klisének gondoltam, elkezdtem azon dolgozni, hogy megszeressem önmagamat, ami néha sokkal nehezebb feladatnak tűnt, mint amennyire elsőnek gondoltam. Egy idő után már átfogalmaztam magamban a címben szereplő mondatot és arra jutottam, hogy „senki vagyok, amíg nem szeretem önmagamat" és mástól függ a boldogságom.

Most már nem az a legfontosabb, hogy a társadalomnak megfeleljek, hanem hogy önmagammal jóban legyek. Akkor is, ha hibáztam, akkor is, ha valaki nem akar engem és akkor is, ha épp egyedül vagyok. S ha már én tudom szeretni magam, akkor egyrészt már nem fog számítani, ki mit gondol, másrészt soha nem leszek egyedül, hiszen én mindig ott leszek önmagamnak. És ha az ember már eljut idáig, általában akkor toppan be a nagy szerelem...

Kezdőkép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek