Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni…

Klára párás szemmel nézi a papot, de a hangját valahogy alig hallja. Koncentrálnia kell, hogy megértse a szavakat, ám még így is csak töredékeket fog fel belőle: elmúlás, vég, Isten országa. Lassan körülnéz. Vajon csak az ő füle cseng? Az ő fejében ver visszhangot a végső búcsú?

A halál az élet velejárója, Klára jól tudja ezt, mégis, kissé soknak érzi, hogy az elmúlt egy évben négy temetésen is megjelent.
Négy élet, ami nincs többé – gondolja fásultan. Már igazán sírni sem tud, csak párás a szeme.
Igyekszik a pap szavaira figyelni, aki éppen annál a résznél tart, kik búcsúznak az elhunyttól a végtisztesség óráján. Férje: Endre; fiai: László és Kálmán, unokái, menyei, rokonai, szomszédai, rokonai...
Ennyi az élet? – megszületett, férjhez ment, gyereket szült, meghalt. De mi volt közte?
Klára próbál visszaemlékezni Juci nénire, de semmi lényeges nem jut az eszébe róla. Pedig biztosan neki is volt nagy szerelme – ha szerencsés, akkor éppen a férje -, neki is volt bánata, valami izgalmas kalandja, egy titok, amit sosem mondott el senkinek... Vajon milyen volt az élete? Úgy igazán! Élt egyáltalán? Vagy csak átsiklott a saját létezésén és a megélés helyett, csupán túlélte azt?

Valóban élünk vagy csak úgy csinálunk?

Klára megborzong. Vajon ő él-e? Igazán! A szeme előtt gyors egymásutánban leperegnek a mindennapjai. Ahogy reggel felkel, elindul munkába, dolgozik, hazafele bevásárol, otthon vacsorát készít. Veszekszik a barátjával, akivel már régen szakítania kellett volna, mert olyan a kapcsolatuk, mint egy langyos, sáros pocsolya. Mert semmiben nem értenek egyet, és mert már vagy két hónapja egymáshoz sem értek. A munkája is frusztrálja. Soha egy dicsérő szót nem kap vagy fizetésemelést. Csak hajtja a mókuskereket és három napnál több szabadságot sem mer kérni, mert tudja, hogy rossz néven venné a főnöke. Így aztán pihenni sem megy, maximum egy hosszú hétvégére.
Vajon mikor tudok majd elmenni New Yorkba? – bukkan fel benne a kérdés. - Négy éve tervezem az utat, de oda nem elég három nap szabadság. Még tizenhárom sem. És vajon mikor lesz időm megírni a könyvemet? Mikor lesz férjem? Gyerekem?

Forrás: Shutterstock


Klára ott, a negyedik temetésén, a ravatalozóban, mintha egy szörnyen hosszú álomból ébredt volna.
Hirtelen és megmagyarázhatatlan módon pánik kúszott a szívébe.
Ha most meghalnék, mit mondana rólam a pap?Élt harminckét évet, búcsúzik tőle édesanyja, édesapja... a munkája és egy férfi, akivel nem is szeretik egymást.
És vajon mit tudna felmutatni? Egy elégedett főnökön kívül... Megvalósította önmagát? Az álmait? Még csak meg sem próbálta, mert úgy vélte, ráér. Ráér írni, ráér utazni, ráér valódi párt találni, családot alapítani. De az az igazság, hogy semmire sem ér rá, mert bármelyik nap vége lehet mindennek. Most kell élni, nem majd...

Mind a halál felé menetelünk...

A gyászoló rokonok és ismerősök kettes sorokba rendeződnek és a halottszállító autó mögött felsorakoznak.
Mint a kisiskolások – fut át Klára fején, de ő is beáll a többiek közé. A fekete ruhás menet a sírgödörhöz kíséri Juci nénit. – Most jön a legrosszabb – sóhajt némán egy nagyot Klára és nézi, ahogyan a sírások nekilátnak a földlapátolásnak. A rögök úgy dobognak a koporsó fedelén, hogy az ember szíve majdnem megáll. Aztán egyre halkabbá válik a zaj, ahogy a földréteg vastagodik és kis dombbá emelkedik. – Ennyi. Ennyi az élet!

Klára körülnéz. A gyászolók többségét nem ismeri, de akad néhány ránctól barázdált öreg arc, akikre jól emlékszik gyerekkorából. Másokkal együtt töltött néhány nyarat. Vajon róluk mit lehetne elmesélni a haláluk után? Klára erős szorítást érez a mellkasában és legszívesebben a tömeg elé állna és rájuk kiabálna. A fejében egyetlen idézet visszhangzik: "Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni..."

 

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek