Még mindig jobb egyedül, mint egy rossz párkapcsolatban

A Duna-parton sétálunk a barátnőmmel, aki megállás nélkül a párjára panaszkodik. Már egy órája csak úgy ömlik belőle a szó, elmondja mindennek Gábort, akivel pár éve még boldog párkapcsolatban éltek.

Szótlanul lépkedek mellette és próbálom feldolgozni a sok információt, ami a barátnőmből árad. Gábor nem viszi le a szemetet, már meg se kérdezi, milyen volt a barátnőm napja, alig érnek már egymáshoz, nincsenek már közös céljaik és amúgy is, Gábor milyen unalmas és újabban már nem is jár edzeni, szóval még el is hagyta magát. Úgy érzi, eltávolodtak egymástól és hiába próbálja görcsösen rendbe hozni a dolgokat, nem megy. Gábor legtöbbször ingerülten reagál, bármit kér tőle, lassan fél hozzászólni. Csak úgy kapkodom a fejem, hisz pár hónapja még úgy tűnt, nagyjából minden rendben van náluk, nem értem, hogy tudtak ilyen gyorsan elromlani a dolgok.

Én évek óta egyedül élek és néha örülnék neki, ha az lenne a legnagyobb problémám a világon, hogy a pasim nem viszi le a szemetet. Mert az azt jelentené, hogy legalább van pasim. De amikor hasonló panaszáradatot hallgatok, néha azt gondolom, ennél sokkal jobb egyedül. Igaz, nem ölel át senki, amikor hazaérek, nincs kivel megosztani az örömömet és bánatomat, de legalább nem is bánt senki.

Rossz párkapcsolatokból ugyanis nekem is bőven kijutott, van benne tapasztalatom. Éltem én együtt nárcisztikus férfival, aki éveken át manipulált és bosszúból földbe döngölte a nőiességemet. Voltam együtt olyan férfiakkal, akik mindig is megközelíthetetlenek voltak érzelmileg a számomra és mint egy kisgyerek, könyörögtem a szeretetükért. Milliószor éreztem, hogy nem vagyok elég jó és nem vagyok valójában fontos. Ezekbe a csalódásokba egy kicsit mindig belehaltam és csak reménykedtem benne, hogy a következő kapcsolatom majd más lesz.

Forrás: Shutterstock

Sokáig rettegtem a magánytól, így hajlamos voltam a kompromisszumra, akkor is, ha a szívem mélyén tudtam, hogy egyik-másik kapcsolatba inkább nem kellene belemenni. Mindig reménykedtem benne, hogy a férfiak majd megváltoznak, de persze nem így lett, s én mentem tönkre az egészbe. Sokáig fontosabb volt számomra, hogy elmondhassam, párkapcsolatban élek, mint a saját boldogságom. Aztán az élet úgy hozta, hogy egyedül maradtam és kénytelen voltam szembenézni a saját démonjaimmal.

Arra jöttem rá idővel, hogy sokkal jobban viselem a magányt, mint azt, ha egy olyan ember van mellettem, aki nem szeret, aki átnéz rajtam vagy épp rajtam veri le, ha rossz napja volt vagy ha frusztrált a főnöke miatt. Sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb vagyok egyedül, mint egy olyan férfi mellett, aki nem tud valódi társam lenni a hétköznapokban. Ez persze nem azt jelenti, hogy azt szeretném, ha ez örökké így maradna. Nem, egyáltalán nem. Vágyok a szerelemre, romantikára, összebújásra és az összetartozás érzésére. De már nem mindenáron.

Amióta már nem függök egy másik embertől, sokkal szabadabbnak érzem magam. Megtanultam önmagam jó társasága lenni, megtanultam magam szeretni. Az ember azt gondolná, nincs is ennél könnyebb dolog a világon, holott néha nehezebb, mint bármi más. Megvívtam a harcaimat önmagammal és kialakítottam egy harmonikus, szeretetteljes életet. Ebbe várom most a nagybetűs férfit, akivel már nem azon vitatkozunk, hogy ki viszi le a szemetet, hanem kölcsönös tiszteletben, szeretetben tudunk egymás támasza lenni.

Kezdőkép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek