Egyik kapcsolatból megyek a másikba: már azt sem tudom, ki vagyok én

Fáradt vagyok, nincs már erőm semmihez. Bámulok ki az ablakon, nézem, ahogy süt a nap és az emberek jókedvűen sétálnak és beszélgetnek az utcán. Jó lenne kimozdulni, jó lenne boldognak lenni, de én már azt sem tudom, én ki vagyok és mit akarok az életemtől.

Amióta az eszemet tudom, párkapcsolatban élek. Már nem is emlékszem arra az érzésre, milyen az, amikor az ember egyedül van és saját maga hoz meg minden döntést. Én soha nem akartam egyedül lenni, rettegtem a magánytól. Ha szakításra került a sor, már azonnal ismerkedtem és nem kellett sokat várnom, mindig jött egy következő, akivel legalább annyira boldogtalan voltam, mint az előzővel.

Az első nagy szerelem Péter volt, aki mindig mindent jobban tudott nálam, azt is, hogy én mire vágyok és mire lenne valójában szükségem. A csillagokat is lehozta az égről, csak épp nem azokat a csillagokat, melyeket én szerettem volna. Ha ezt szóvá tettem, persze én voltam az örök elégedetlen, akinek semmi sem volt jó. Így beletörődtem egy idő után, legyen úgy, ahogy ő akarja. Nekem végülis mindegy, a lényeg, hogy vagyunk egymásnak.

Péter után jött Géza, akinek mindenről határozott véleménye volt: hova menjünk nyaralni, melyik pártra szavazzunk, mi kell még a húslevesbe, hogy (szerinte) finomabb legyen. Bár az én véleményemet is meghallgatta, végül minden úgy lett, ahogy ő akarta. Úgy éreztem magamat mellette, mint egy gyerek, akinek nincs beleszólása az életébe. Mégis hagytam. Valójában kényelmes volt, hogy semmiért nem kellett felelősséget vállalnom, mert ő megtette helyettem is.

Ezután következett Gergő, aki – a pszichológusom szerint is – erős nárcisztikus jellemvonásokkal rendelkezik. Bár a kapcsolatunk elején azt hittem, megütöttem a főnyereményt, egyre rosszabbra fordult a helyzet. Elérte, hogy eltávolodtam a családomtól, már nem találkozok a barátaimmal. Életképtelen lettem nélküle, függök tőle, amit minden nap a fejemhez is vág. Már félek tőle, mert ha vitázunk, nekem sosem lehet igazam, mindig én vagyok a hülye. Utána napokig büntet, alig szól hozzám, csak hogy érezzem, rossz kislány voltam. Mégsem tudok kilépni a kapcsolatból, mert nincs már semmi önbizalmam, teljesen elveszítettem önmagamat.

Forrás: Shutterstock

Itt tartunk most, nézek ki az ablakon és egy könnycsepp gördül le az arcomon. 35 éves vagyok és fogalmam sincs, ki vagyok én.

A szüleim, a férfiak az életemben mindig mindent eldöntöttek helyettem, én pedig jól elvoltam az arany kalitkában. Annyi ideig szolgáltam másokat, annyi ideig csak az volt a fontos, hogy a másik boldog legyen, hogy teljesen elvesztem. Fogalmam sincs róla, én valójában mire vágyok, engem valójában mi tenne boldoggá.

A pszichológusom azt mondta, jó lenne egy ideig egyedül lennem, de a gondolata is halálra rémít, mert fogalmam sincs, azt hogy kell csinálni. Mindig tartoztam valakihez, valaki mindig megmondta, mit csináljak, mit szeressek. „Apró lépésekben kell kezdeni" – mondta Klára, én pedig próbálok összeírni egy haditervet. Belegondolok, mi az, amit mindig ki szerettem volna kipróbálni, de mindig lebeszéltek róla. Kis mosoly jelenik meg a szám sarkában. A divattervezés mindig is érdekelt, de Péter szerint hülyeség erre időt és pénzt szánni. Szerettem volna elutazni Rómába, de Géza utálta Olaszországot. Hiányoznak a barátaim, akiket Gergő miatt hanyagoltam el.

Úgy érzem, készen állok meglépni az első lépéseket. Itt az ideje, hogy kézbe vegyem a sorsomat és ne életem mellékszereplője legyek, aki csak sodródik az árral. Az első lépés azonban az, hogy elhagyom Gergőt. Ahogy a gondolat átsuhan az agyamon, nyílik az ajtó. Most vagy soha...

Anna történetét Németh Ágnes jegyezte le.

Kezdőkép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek